Gondolatok egy (ál)szerelmes sírján

Gondolatok egy (ál)szerelmes sírján


Vártam Rád sóhajtó lombok alatt
Vártam s hiába: elszürkült a nap
Bolyongott sok furcsa, fáradt levél
Így talált rám a közelítő Tél

Holmi emberré faragott bánat
Tompultan nyögöm a méla vágyat
Hogy karjaiddal végre átölelsz
S meleg szíveddel felmelegítesz

Őt érzem majdnem mindig mindenben
Benne hiszek csak s a Jóistenben
De ti, kik kiáltásom halljátok
Érzések uralmát ne hagyjátok

Finom szövésű arany selyemről
Puha haja jut eszembe egyből
Tavaszi mező bársonyos lelke
Bujkál orromban s felrémlik lénye
Szél, ha gyenge ágak közt motoszkál
Hallom, édes kacaja miként száll
Repül, mint egy bájos fülemile
Végtelen puszták nyers füleibe
S tovább a magas hegy ormára
Szívem örömest menne utána
De testemnek fogytán az ereje
S nem tudja követni Őt a mennybe
De még a csillagok közt is látom
Kedves szürkében játszó zöld álmom
Csepp fényét is őrizném, és néha
HA magány tör rám elővenném a
Varázst: nem is kívánnék soha mást
Unom a halál után rohanást

Látlak, hallak, érezlek szüntelen
S azt hazudom -jól-: ez szerelem
Nem tudja ezt ember csupán csak Isten
Hogy létezik-e még érzés idebenn
Vagy kővé fagyott a vérző szív
a télben és többé harcot nem vív...
Félholtan bámulom a láthatárt
Remélem megmentőm, a zord Halált

Hirtelen elém lépsz, s bár szótlan vagy
Mosolyod nekem kétséget nem hagy
Itt állsz és Tavasszá varázsolod
A Telet s virul mind a lábnyomod

Többet érsz nekem, mint a napvilág
Ölellek s csókollak örök időn át
De tudom, nem tűrhet e földi hely
Boldog vagyok tehát pusztulnom kell
Kedvesem, itt az inda, akassz fel!