2010. december 24., péntek

Dísz a fára

Szenteste délelőttjén olyan fél tíz, háromnegyed tíz környékén értem haza. Megvettem a karácsonyfának való fenyőfát. Egy méretes normandiai fenyő volt, alig fért be az ajtón. Legalább három méteres volt, de hát ismerik ezeket a belvárosi, nagy belmagasságú lakásokat. Oda aztán befér bármi. Megköszöntem a segítséget a hordárnak, akivel ketten felcipeltük ezt az óriást. Mondhatom, tényleg az volt. A nappali közepébe állítottuk be. Elégedetten szemlélgettem: most már jöhet a karácsony, én felkészültem! Aztán hirtelen belém hasított a gondolat, hogy mégsem. Nincsenek díszek a fenyőfára, így az sosem lesz karácsonyfa.
„-Most mitévő legyek?”- gondolkodtam hangosan. Díszeket kölcsönkérni karácsonykor, ugyan már. Kinek van fölösleges dísze? Senkinek, na ugye. Leültem a kényelmes, Kádár korból itt maradt vászon fotelembe és gondolataimba merültem. Nem is tudom már, hogy milyen dolgok jutottak eszembe. Valahogy eltelt az idő. A lakás néma volt, az utca és a szomszédok zajai nem szűrődtek be. Csak a falióra kattogását hallottam, de azt egyre hangosabban: tikk-takk, tikk-takk. Valamikor dél körül megéheztem, ezért kivettem a hűtőből a tegnap rendelt zöldborsó főzeléket és fasírtot. Betettem a mikróba megmelegíteni Amíg zúgott a masina, érdeklődve szemléltem a konyha falát. Mindennap így tettem. Mindig azt reméltem, hogy találok valami újat, valami érdekeset. Például az a repedés ott? Nem, nem, azt már a múlt héten is észrevettem. Egy hangos csengetés rángatott vissza a szürke hétköznapokba. Kész az ünnepi ebéd!

Egy tálcára raktam az ételt és bementem a nappaliba. Leültem a TV elé, és míg ettem izgatottan figyeltem egy remek filmet arról, hogy egy kislány mennyire szereti az ő kicsi lovát, és ezzel hogyan hozza össze régebben elvált szüleit. De szép is ez! Néha el is vétettem a kanállal a számat, de tényleg csak néha. Az étel kezdett kihűlni, de én csak néztem a filmet, és csak nem bírtam megenni az összes kaját. Inkább elraktam későbbre, helyette visszamerültem a gondolataimba. Nekem is volt egy házi állatom, egy kutya. Szegény Oddie (igen, szerettem a Garfield képregényeket, és azért lett ez a neve) 9 évig volt mellettem, hűséges társam volt jóban-rosszban. Aztán egy rutin vizsgálat során kiderült, hogy agydaganata van. Azt mondták, hogy még körülbelül fél éve lehet hátra. Nagyon megrémültem és próbáltam minden lehetőséget megragadni, hogy valahogy megmentsem, de mindhiába. 3 hónap múlva fájdalmai lettek, egész nap csak nyüszített szerencsétlen, és láttam, hogy iszonyatosan szenved. A végén nekem kellett meghozni a döntést az elaltatásról. Nem tudtam tovább nézni ezt a haláltusát.

Amúgy egyedül élek, régóta, sőt, igazából mindig is így volt. Amióta kijöttem az egyetemről, egy szállítási cégnél vagyok aktatologató. Nem ez volt álmaim munkája, de a fizetésem minden hónapban megkapom, és jól van ez így. Általában unalmas munka, de van, amikor nem: néha kapok egy-egy nagyobb halom papírt, amit IDŐRE kell megfelelően feldolgozni. Olyankor mindig felmegy az adrenalin szintem, érzem a bizsergést, hogy valami jót, valami hasznosat teszek. És az nagyon-nagyon jó.

Barátok? Lenne rájuk idő, de hát az az igazság, hogy a munkatársaim leginkább levegőnek néznek. Nem nagyon érdeklem őket, de talán így van ez jól. Feleség, barátnő? Próbákat tettem, hogyne tettem volna, hiszen férfi vagyok, vagy mifene, és azért ez egy elég természetes szükséglet - előbb vagy utóbb - mindenki életében. Kolléganőkkel próbálkoztam egy-kettővel, de eléggé negatív visszajelzéseket kaptam, randim nem volt. Jogos a kérdés, hogy miért nem próbáltam akár barátokat, akár párt munkahelyen kívül találni? Erre a válasz egyszerű: számomra a lakás és a munkahely jelentette az életet, azon kívül nem volt és nem is lesz semmi. Ezt tudom jól, ilyen a természetem. Egy szó mint száz, magányosan töltöm az ünnepeket, szokás szerint. Talán így van jól. Mindenesetre bosszant, hogy nincsenek díszek a fámon. Az én karácsonyfámon! Nincs dísz!

Mindeközben lassan besötétedett, de én ebből alig érzékeltem valamit. Villanyt nem gyújtottam, minek. Sötétben is ugyanannyira tud járni az agyam. Kezdtek egyre jobban beszűrődni a szomszédból a zajok. Balra tőlem egy család lakott volt két gyerekük, egy lány és egy fiú. Még kicsik voltak, és a karácsonyban az ajándékokat látták leginkább: Nagy örömkiáltások mellett (ezt hallottam) bontogatták ki az ajándékaikat (ezt csak sejtettem) Jobbra tőlem egy fiatal házaspár lakott. Ők az este egy későbbi részében, olyan 10 óra táján kezdték el egymást szeretni, elég hangosan, de engem ez sem zavart. Csak bámultam a fát és semmit sem értettem. Betettem alá az ajándékomat, amivel megleptem magam, egy új határidőnaplót, bőrkötéssel, amibe be lehetett írni a határidőre elvégzendő munkáimat. A fa maga szép nagy volt. Eszembe jutott, hogy gyújtok egy-két gyertyát, de így sem stimmelt a dolog. Valami borzasztóan hiányzott a karácsonyból és mivel mindent kizártam szisztematikusan, egy dolog maradt: a karácsonyfadísz. Hajnal 2-ig fenn voltam, mikor úgy döntöttem, hogy sétálok egyet lenn a parkban. Hátha a friss levegő ad valami ihletet. Sajnos nem volt fehér a karácsony, semmi hó nem maradt meg, egy merő sár volt minden. Ahogy ott bandukoltam a fák közt, hirtelen megláttam egy hatalmas fenyőfát, éppen a park közepén. Lenyűgöző volt roppant mérete. Mint egy isteni sugallatként hasított belém a felismerés, ezt a fát fel tudom díszíteni! Sőt, a szép karácsonyért egy ilyen hatalmas fát KELL feldíszítenem!

***

Most itt állok újra a fa előtt. Összeszedtem otthon mindent, amire szükségem van a díszítéshez. Talán egy kicsit szentimentális, így díszíteni fát, egy külsőt, de valahogy az otthoni, az nem volt az igazi. Sajnálom is egy kicsit az arra kidobott pénzt, de most már mindegy, mert karácsony végéig lesz egy saját hatalmas fám, itt a parkban. Szépen beteszem az ajándékot a fa alá. Körülnézek. Az utcák és a park is néptelen, mindenki otthon pihen még. Hirtelen egy jéghideg szélroham vágtat keresztül a városon. Összébbhúzom a kabátomat, és felnézek újra az én fámra. „-Gyönyörű vagy -suttogom- magas és karcsú.”
Az otthoni egyre inkább csak egy ványadt kórónak tűnik mellette. Váratlanul, valahonnan nagyon mélyről eszembe jut egy dal. Egy régi dal, egy gyerekdal, a karácsonyról. Ismerik mindannyian, a „Kis karácsony, nagy karácsony”-ról van szó. És önkéntelenül elkezdek énekelni, minden sorát egyre hangosabban és egyre vidámabban. Egy pillanatra abbahagyom:
„-Gyerünk! Kezdjünk neki!”-mondom hangosan és folytatom az éneklést, de most már díszítés közben. Belül pedig valami melegség tölt el, olyan, amilyet még sosem éreztem azelőtt.

És…kész! Befejeztem! Tudom, jól tudom hogy nagyszerű díszt találtam. Aztán elkezd fojtogatni a kötél, egyre jobban szorítja a torkom. A kezemmel még odakapok a hurokhoz, de nem számít. Eldöntöttem, hogy itt maradok. A legjobb dísz. Nem kapok levegőt. Érzem, ahogy guvad ki a szemem, de boldog vagyok. Jó dísze lettem a fának.

Békés, boldog karácsonyt mindenkinek!

2010. november 11., csütörtök

Heninek

Bevallom őszintén, nem tudtam elsőre. Nem, nem: az érzelmeim akkor és ott még egyáltalán nem kristályosodtak ki, csak jóval később.

Az azért igaz, hogy rögtön feltűntél nekem, amikor először találkoztunk. Jól emlékszem, egy kora őszi, kicsit szomorkás, melankolikus reggel volt. Néhány kósza, sárguló levél már megjelent az utcákon. Így láttalak meg Téged. Valahogy elütöttél a környezettől, nem is igazán tudom mivel. Egyből feltűnt az a bizonyos aranysárga keret. Szépségedben magányt és elveszettséget véltem felfedezni, ugyanakkor volt benned valami hidegség is, ami valahogy még vonzóbbá tett. De jött a villamos, így akkor még csak elraktalak, mint egy emléket a fejemben.

Teltek-múltak a napok, és valahogy elfelejtettelek, elhalványultál. Sokszor találkozom ilyen pillanatnyi szerelemekkel, ez is az volt, legalábbis akkor még azt hittem. Visszatértem régi életemhez. Nappal egyetemre jártam, figyeltem, tanultam. Aztán, mikor szabadidőm engedte, folytattam kedvenc hobbimat: álmodoztam. Nagyon jó elfoglaltság! Az ember olyan helyeken, olyan emberekkel találkozhat, amilyenekkel csak akar! Annyira boldog lehet, amennyire megengedi magának, olyan szerelmei lehetnek, amilyenek még a legszentimentálisabb műben sincsenek. Az álom jó, az álmodozás boldoggá tesz.

Így éldegéltem vidáman, gondok nélkül. Egyik nap éppen tértem haza az egyetemről, amikor újra megláttalak Téged, de ekkor már a házunk előtt voltál. Emlékszem esős, saras november délután volt, Te is tiszta sár voltál, gondolom lefröcskölt egy autó. Mégis, ahogy ott álltál vizesen, valahogy olyan különlegesen csillogó és szépséges voltál. Nem tudom, mit éltem át akkor, de szerintem az volt az a pillanat, amikor végleg beléd szerettem. Nem tudom meddig bámultalak, percekig, órákig, vagy egész örökkévalóságig, mégsem tudtam betelni Veled. Tudtam, hogy néha Te is rám nézel,- ilyenkor jóleső borzongás futott végig rajtam- és láttam a szemed halvány fényén, hogy Te is érzel valamit. Valamiért mégis féltem megszólítani Téged, talán mert nagyon ridegnek és keménynek tűntél, olyannak, aki nem képes senkit sem szeretni. S bár ez többször is végigfutott rajtam, mégis a szívem már döntött ekkor, így hát mennem kellett. Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok...

Később beköltöztél a házamba, az életembe. Szinte a részem lettél, majdnem mindenhova együtt mentünk, de ez így volt természetes, hisz' imádtalak, sőt természetesen most is imádlak! Bármikor meghaltam volna Érted, helyetted. Tudod jól, oly sokszor súgtam Neked ezt szerelmesen.

Volt rá időnk, hogy megismerjelek, mégis, bensőd mindig valahogy titokzatos és rejtélyes maradt. Csak annyit éreztem, de azt mindig, hogy valami belső szépség is kisugárzik, valami halvány ragyogás, át azon a rideg álarcon, amit a mindennapokban viseltél. Emlékszem mennyit ültünk a kandalló mellett a hideg éjszakákon. Te csak feküdtél, én pedig gyönyörködtem gömbölyded alakodban, hogy aztán gyengéden végigsimítsak a tűztől átforrósodott testeden. Néha meg csak ültünk, csendben, nem szólva egy szót sem -minek a szavak?- csak élvezve az együttlét örömét. Nem is tudod, mennyire szeretlek! Nem tudhatod! Ésszel is felfoghatatlan!


Mesebeli idill volt, egy beteljesült álom, minden nap egy újabb csoda. Életem legszebb hónapjai voltak, és ezt mind Neked köszönhetem drágám! Megkaphattam azt, amire az életemben a legjobban vágytam, de most, most mindennek vége.

Tudom, az én hibám volt és ha tehetném helyetted...
Én öltelek meg! Baleset volt, meglöktelek, és...és
Istenem, miért az én kezem által végezted be a sorsom? Én okoztam a halálod drágaságom!
Minden este újra és újra és újra látlak, ahogy némán zuhansz le a negyedik emeletről a betonra. Sajnálom, úgy sajnálom, a küszöb...megbotlottam, lelöktelek...
RECCS RECCS RECCS! Itt visszhangzik most is a fülemben a tompa reccsenés, amikor...

Lerohantam, remélve, hogy van még benned élet, hogy megmenthetlek, de elkéstem, már meghaltál. Ahogy ott feküdtél a betonon, valahogy mégis sugárzott belőled az a benső ragyogás, amit mindig éreztem. Az a nyugalom, az a béke. Egy búcsúcsókot leheltem megtört testedre, és indulni készültem, de a lábam nem vitt. A gyászom mélyebb volt minden más gyásznál. Nem sírtam, nem üvöltöttem, csak meredtem magam elé, és nem értettem. Eközben éreztem, ahogy pusztuló szívem lassan egy fekete lepel takarja el a világ elől. Miért? Nem számít. Hogyan? Felesleges. Ki? Lényegtelen. Csak azt tudtam, hogy hogyan tovább. Sehogy.

Az eszem még valamennyire élt és dolgozott. Rájöttem, hogy nem maradhat itt a tested.
"-Mit tegyek hát Veled?-gondolkodtam- Ássalak el? Nem, nem az egyértelműen rossz. Dobjalak a folyóba, netán a tengerbe? Az sem jó, mert bár a folyó mellől költöztél a városba, de nem szeretted a mély vizeket, mert nem tudtál úszni, kis butus, állandóan elmerültél, még csak nem is kapálóztál. Akkor mi legyen, vigyelek vissza a hegyekbe a rokonaid közé? Jaj nem, semmiképpen, nem akarom velük közölni a rossz hírt. Tudod mit, egyetlenem? Az lesz a legjobb, ha felviszlek a lakásba. Lefektetlek valahol a konyhában, vagy nem is, inkább a nappaliban helyezlek végső nyugalomra, a dohányzóasztalon. Ott jó helyen leszel, mindig előttem. Így örökre velem maradsz és sosem felejtelek el. Igen, ez lesz a legjobb. Remélem azért nem fog keresni senki, bár rajtam kívül nem hiszem, hogy tenné bárki is. A kavicsoknak nincsenek ismerőseik."

2010. augusztus 13., péntek

In memoriam....

Vesd szemeid most bölcseszü társunk porhüvelyére
Sírköve dísze a név, abba veté a hitét
Másban nem bízott, ezt írta le bús kötetébe
S bár már nyughelye kész, messze a drámai vég.

2010. augusztus 8., vasárnap

Jó utat, fecske!

A nyári hőség gátlástalanul tört be
S rossz kisfiúként rohangált körbe-körbe
Incselkedve szobám hűvös sarkaival
Ki is üldözött a forró ujjaival.

A Múzeum-kertbe menekültem aznap
Remélve, hogy a nyárfa majd enyhet adhat
Van ott egy kedvenc félbeton félfa padom
Hol időmet kósza elmével múlatom.

Odaültem. Nyári emlékekkel telten
Egyedül pihentem a még mélyzöld kertben
Bújkáló mosollyal újra éltem mindent
s a múzeum csak nézett: semmit sem értett.

Ahogy ott ültem, félálomba merülten
Megzörrent a bozót, pont mögöttem
Egy fecske, csuda tudja, hogy került oda
Bájos volt és vidám, bár kissé tétova

Lassan előbújt s rákezdett egy halk dalra
Szívem lágyan simította végig hangja
Valódi varázs szállt meg ott a fák alatt
Kézbe akartam venni a kismadarat!

Tétován s bizonytalanul indultam el
Féltem, hogy tűnő álomként röppen majd fel
S elhagyja emlékeim szürkülő egét...
Melléléptem: és akkor megláttam szemét.

s ahogy belenéztem megállt a pillanat
Tapintható lett minden csepp édes illat
S a villamos zörgő sóhaját elfojtva
Csendben osont a körúton a dolgára.

Láttam a nyár sárga, pajkos sugarait
Kik csak halk kacajjal mertek játszani itt
Olyan szép volt s múlékony e sok tünemény
De ősszel már elbújik e gyermeki fény

Hirtelen lendült tovább a fiatal nyár
S tudom jól csak Ősz után jön vissza már
Kismadaram szeme is oly beszédes volt.
"-Ne tarts vissza egy induló déli vándort!"

"-Nem is akartam, dehogy fognálak vissza!
Pár csepp könnyem az áldott föld majd felissza
De köszönöm, hogy enyém volt e pillanat
Sok szerencsét, drága fecske, jó utat!"

2010. július 13., kedd

Csillagok

Hátamra fekszem, be a harmatos fűbe
Fölpillantok az éj hímzett köntösére,
S ahogy szemem szokja lassan a sötétet,
Földerítem e kies égi vidéket.

Néhány csillag egyszerű s mégis állandó.
Fényük s létük biztos bár, de nem átható.
Már az első ember is láthatta őket,
S szelíd békével megérik a Végzetet.

Egyik-másik nyugtalan, mint a láng nyelve
Kihuny, majd újra látszik ereje telje.
S bár túlragyog bármit, ha izzik gázteste,
Halvány hunyorgás jut csak hozzánk a Földre.

És az ott vajon valódi hullócsillag?
Vagy képzelem, s nem teljesíthet vágyakat,
S a kívánságom örökre álom marad?
De már el is illant egy pillantás alatt...

Vannak rejtett csillagok, mik léteznek már
De fényük még oly messze, fényévekre jár
Várjuk, hogy egy új élettel közelednek
Sugarai egy reményteli jövőnek

S vannak, amelyek nem is léteztek soha,
Csak reméltük, hogy feljönnek majd valaha
S vannak, melyek kihunynak, s nem égnek többé.
Bár megmaradt volna mindegyik örökké.

Csodálom a menny bársony-hálóruháját,
Finom szövését és gazdag mintázatát.
A világ teljessége fenn az égbolton,
Egy dolog hiányzik csak: az én csillagom.
július 13-15

Szótlanul

Mindig fölidézhetem kedves arcodat,
Ha csodálom a halovány csillagokat.
Szólnék én, de nem ölt versruhát a gondolat.
Egy saját dalra vágyom, ily éjszakákon.
Mit mondanék, hogyha lenne szó a számon?

Apróság, mit készíthettem, egy leltár-dal
Olyan dal, mely egy érzelmet összefoglal.
Bárcsak így menne ez: egy pár tollvonással...
Szívem leltárát most mégis eléd tárom,
Mert ezt mondanám, ha lenne szó a számon

Mosolyod bája, mint az őz suhanása
Elbűvöl, mint Isten megannyi csodája
S vidámságod kiapadhatatlan kútja
Gyötrő szomjam oltja naptalan hajnalon.
Ezt mondanám, hogyha lenne szó a számon.

Hajad mint a tenger, mikor a nap felkel,
Aranyfénnyel játszva mozdul egyszer-egyszer,
Hullámzik majd szétterül sima felszínnel.
Kezem bárcsak hajózhatna e habokon.
Ezt mondanám, hogyha lenne szó a számon

Szemed vidáman csillogó zöldes fénye
Beragyog lelkem minden kis szegletébe.
Mint a napfény kéklő hegyek erdejébe.
Elringat, mint selymes fodor hűs patakon.
Ezt mondanám, de már nincsen szó a számon.

július 6-11

2010. április 10., szombat

Mese hozzád

Sikít a Csend és közénk áll féltvén egy szem lovagját
Boszorkányos varázstól: hogy elragad szemed.
Hallom rég esküvőnk víg, de haldokló harangját
Álmomba melybe fényed s édes csókod vezet.