Tanya a város szívén

Az újságíró lenézett a feneketlen kút mélyére. Nem látott semmit, csak néha a vizet halványan csillogni, de az is hamar eltűnt, mintha nem is lett volna. Jéghideg levegő áradt belőle, penész és doh szagát hozva magával. Az újságíró fintorogva fordult el és újra körbe nézett a sivár tanyán.
"Mi a francért kellett idejönnöm?" Továbbment. Szeme kutatott valami érdekesség után. Persze, maga a tanya is elég furcsa volt, itt a város kellős közepén. A szakadt épület együttes málló falaival, leszakadt tetőjével nem volt éppen a városkép előnyére. Az önkormányzat tehetetlen volt az ügyben: a tulajdonos, egy bogaras öregúr, még élt és-bár nem ott lakott- ragaszkodott a tanya maradásához mondván, hogy családi örökség.

Az udvaron teljes volt a káosz. Mindenféle holmik szétszórva, egymás hegyén hátán, rendszertelenül. Itt egy bicikli, ott egy talicska. Halmokban állt a szemét és az építőanyagok: téglák, deszkák, cserepek. A kert gondozatlan volt, a fű helyenként derékig ért. A főépület előtt egy virágágyás húzódott. Tavasszal biztos tele volt szebbnél szebb virágokkal, most csak gyom nőtt a megfakult téglasorok közt. Az újságíró fellépett a verandára, innen még egy utolsó pillantást vetett az elburjánzott kertre.

Sosem szerették az itt lakókat, ahogy azok sem a városiakat. Illetve ez inkább egy fajta félelem volt. A rejtélyes család nem járt "szomszédolni", rendezvényekre, alig mutatkoztak, inkább elrejtőztek hatalmas és buja bozótossal körülölelt tanyájukon. Ami igazán érdekes, hogy valójában ők voltak itt előbb, és város "épült" rájuk.

Ennek persze már sok ideje. A család kihalt-kivéve azt a szerencsétlen öreget, de neki sem volt már semmilyen rokona-és ezért a ház is elveszítette régi szépségét, nem látogatta, javította senki. Üres lett, sötét és magányos. Az újságíró is csak a riport miatt nézett rá, de már ő is a pokolba kívánta az egészet. A városi újság küldte ki, hogy hátha lehet valamit kihozni ebből a "misztikus tanyából".

A verandáról több ajtó is nyílt. Az egyiket óvatosan megpróbálta kinyitni. A zsanérok eleinte ellenálltak, végül egy nagyobb lökésnek már engedtek. A levegőmozgás fölkavarta a szobában a több évtizede érintetlenül vastagodó port. Az újságíró hangosan köhögni kezdett. A zaj rémült menekülésre ösztönzött egy kis szürke egeret. A kis állat szélsebesen iramodott be egy kanapé alá.

A kanapé. Még meg volt az eredeti bútorzat, ami a régi idők gazdagságára-és igen, szépségére utalt. Gyönyörűek is lehettek volna a tölgy és fenyő szekrények, komódok, kis és nagy asztalok, de az idő eljárt felettük, mocskosak voltak, kopottak, szétrágta őket az egér, a szú. Az ablakokon alig szűrődött be valami fény. Odabent is dohos és penészes volt a levegő. A sarkokat már rég teleszőtték a szorgos pókok; mások nem is dolgoztak a helyen.
Aztán hirtelen minden néma lett. A város zajai is eltűntek, nem hallatszott be semmi. Az újságíró is ösztönösen lehalkított, levegőt is csak az orrán mert venni."Ez nagyon fura. Mintha lenne a helynek valami szelleme. Erről lehetne akár írni is..."

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ez visszarángatta a valóságba. Újra hallotta a város zajait. És újra utálta ezt a helyet. Komótosan felvette a telefont:

-Szevasz! Te, figyelj! Itt semmi nincs. Egy rakás...

-Nem gond, hallod! Nem kell a cikk, nem érdekelne senkit az a kis pusztulat hely. Viszont elmehetnél a körforgalom építéséhez, ha már ott vagy a közelben. Mikor készül el...satöbbi, a szokásos.

-OK, ez már jobban hangzik. Megyek is. Na cső!

Letette és visszaindult a kocsijához, hogy itt hagyja végre ezt a hülye tanyát.

-Az Isten verjen meg! - káromkodott hangosan, mikor megpróbált átvergődni a telket körülölelő bozótoson. Főleg a vadrózsa tépázta meg. Nagy nehezen sikerült átjutnia, dühösen a kocsijához vonult, becsapta az ajtót és nagy port kavarva elviharzott, újra magára hagyva a tanyát.

Két héttel később egy madárraj kezdte látogatni a tanyát. Kedves kis házi verebek voltak. Leszálltak mindenhova és megpróbálták kicsit vidámabbá tenni a helyet, de a sötétséget nem lehetett kiűzni a bokrok alól, a kis sarkokból, a nagy fák lombja alól. A hely nem volt pedig ideális. Bár a vadrózsák elég jó búvóhelyet nyújtottak, de élelem nem volt túl sok. Sőt, mintha a ház sem akarta volna a látogatókat, nem sokkal később egy magányos sólyomnak is otthont adott, akinek legfőbb elfoglaltsága volt a verebeket elkapni. Így a kis madárkák is elszoktak.

Ennyi. Más nem történt a tanyával. Illetve egy érdekesebb mégis volt. Az öreg egyik nap mégis visszatért az ősi családi birtokra. Nem bírt az emlékeivel. Körbejárta a tanyát. Meg-meg állt, nézelődött. Elért a kúthoz, és ő is beletekintett. Látott-e valamit, vagy nem, nem lehet tudni, de nem sokkal később leült mellé, hátát a kávának vetette és hangosan felsírt. Sűrűn hullottak könnyei, percekig. Észre sem vette a kis verebet, aki egyre közelebb és közelebb jött. Már a kezénél volt, amikor végre felnézett:

-Hát te? Mit akarsz itt pajtás? Enni adjak? Nincs nálam semmi...

-Gondozd a kertet!-mondta a veréb.

-Úristen! Te beszélsz? Megőrültem? Mondd, hogy álmodom!

-Gondozd a kertet! Mi értelme van ennek a különleges kis világnak itt a város közepén, ha csak burjánzik? Használd okosan! Gondozd!

-Hagyj békén, te kis ördögi teremtény, hess-hess!

Felpattant s üvöltve elkezdte kergetni a verebet. Percek óta ment a hajsza, mikor egy nő tévedt arra. Az üvöltözés felkeltette az érdeklődését és belesett a bozótos ágai között. Elborzadt a látványtól és azonnal hívta rendőrséget és a mentőket.

-Az én kertem...Az én kertem....Gondozzam?!....Ne szólj bele ostoba veréb-még a kényszerzubbonyban is ezt hajtogatta az öregember. Addigra kiért már a tévé, a városi újság. A városvezetés is tiszteletét tette, élükön a polgármester úrral, aki egy nagy beszéd tartását tervezte. Az idős mentőorvos becsapta a rohamkocsi ajtaját. A rendőrség oszlatni próbálta tömeget, ugyanis a fél város idecsődült a nagy eseményre.

-Végre! Azt hittem már sosem lesz vége!Hagyják őket, beszélni akarok hozzájuk!-A rendőrök abbahagyták az intézkedést. A polgármester a tömeghez fordult- Polgártársak! A város egy új fejezete kezdődik. Mit fejezet! Egy új könyv!
Hamarosan ledózeroljuk ezt a romos tanyát, és hozzá kezdünk a várva-várt Heim Pláza építéséhez. Tudjuk jól, mindannyian, hogy ez a város javát szolgálja- itt megállt egy pillanatra. Körülnézett az embereken. Izgatott moraj futott végig a hullámzó tömegen. -Segítségével akár kistérségi központtá is válhatunk. Csak hinnünk kell magunkban!- az összegyűltek hangosan éljenezték a nagyra törő terveket. Az arcok kipirultak, minden száj mosolyra állt. Végre tesznek egy lépést előre, a jövő felé.

A mentőautó nagy port kavarva elviharzott...