Eldől. Hogy miért? Engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Mi sem egyszerűbb ennél. m*g=nehézségi erő, ami lehúzza, kész. Körülnézek a szobában. Nagy a rendetlenség. Ott van egy törött keretű fénykép a padlón. Hogy hogyan tört el? Hát így...
Édes álom---volt, de megszakadt és most itt van újra a rideg valóság. Olyan jó álmodni, nem gondolni semmivel, csak szállni- vagy amit a szív megkíván. Felvirradt egy újabb értelmetlen nap. Bezzeg az álomnak volt értelme; újra ott járt a mezőn, ahol két éve először...Rég volt, s talán igaz sem volt. Tényleg, ha az is csak egy ábránd volt? Kiéhezett lelkének egy újabb játéka? Nem, az nem lehet-bár, most már semmi sem biztos, csak a céltalanság.
„Ugyan már! Ezt nem lehet tartani: tény, hogy most nehéz, és a fájdalom nem múló, de élni kell tovább. Majd a többiek segítenek feldolgozni.” Vidáman felállt, arcán állati mosollyal. Kezét a polcra helyezte, és elkezdte lesodorni a tárgyakat. Mindent. Ekkor zuhant le a kép is. A szoba egyre instabilabb lesz. Tétován keres valami támaszt, végül le kell ülnie az ágyra. Körbenéz és észreveszi a fotót. Szeretet, boldogság és melegség árad belőle. Leveszi a tekintetét az emlékekről és visszamerül sötétedő gondolataiba
Két hete nem találja a helyét. Mindenkit elküld a fenébe, hagyják őt békén. Pedig az emberek segítenének, látszik rajtuk a megértés, de ezt ők sem tűrhetik sokáig, előbb utóbb megunják ezt az állapotot. Én is kezdem már unni. Egyre inkább magába fordul nem beszél senkivel, aki hozzászól azt leüvölti. Úgy gondoltam elmegyek hozzá, beszélek vele, hogy mit akar? Ez nem maradhat így: én tudom, hogy nehéz, de mégis...érdemes erről beszélni. Másként nem fogja feldolgozni.
Elmosolyodik. "Mi a cél? Hova tartok? Miért?"-gondolkozik, de feleslegesen. Nincs cél, nincs hova. Azóta, hogy...hogy...szóval, ami két hete volt, nincs tovább. Hiába próbál küzdeni ellene, egyre mélyebbre süllyed. Nem fogad el segítséget, pedig szeretne. Vajon mi lesz?
Emlékek rohanják meg. A park, ahol találkoztak először, nyár volt, a legszebb. Csak egymást nézik. Nincs más rajtuk kívül. „Vajon miért, mit szeretett bennem ez a szerencsétlen lány?” Hirtelen az ég elsötétül. Elered az eső. Felnéz az égre, majd vissza a lányra. A mosoly eltűnt. Ahogy a lány is. Egyedül az esőben..."Ez hülyeség, ezek csak őrült lázálmok! " Megrázza a fejét, jön a következő emlék...
Sötét az éjszaka, a lány áthívta valamiért, akkor még nem tudta miért. A kertben találkoztak, a lány zokogott. Az anyja kórházba került, és szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhat, aki megnyugvást, biztonságot adhat: "Hát szegénykém, rossz helyen kereste!"
Az utolsó emlék..."De miért?....Ezt ne! Ezt nem akarom újra!" Az autó...a zebra...egy sikoly...."Ne...nem akarom..." Erőtlenül tiltakozik, eluralkodik rajta a kétségbeesés. Elsírja magát és lerogy az ágyára. A plüssmaci, amit tőle kapott, csak üresen mosolyog az egészen, talán kineveti. A lány is kineveti?
Nagyjából egy óra kell, hogy kicsit lenyugodjon, én körülbelül ekkor indultam el hozzájuk.
Sírástól vörös szemeit a képre emeli: azon már csak egyedül van, a lány eltűnt. Persze ez lehetetlen, csak egy újabb képzelgés, elvette az eszét a gyász...vagy valójában most van eszénél és Ő sosem létezett? Végtére is, mindegy. Nincs többé. Elmosolyodik." Össze kell szednem magam! Elég lesz a szenvedésből! Megtartom a szép emlékeket! A Sors új utat jelölt ki , amit végigjárok!...Más közhely nem jut az eszedbe?...De ezzel nem tehetem tönkre a saját életemet! A gyásznak is vége kell, hogy szakadjon egyszer, és még előttem az élet!...Hogy tudsz ilyen könnyelműen beszélni? Ez egy katasztrófa...Az, de nem hagyhatom abba az életem élését, Petőfi se hagyta abba....De Petőfi erős jellem volt!...Én is az leszek, nem hagyom, hogy a gyász elvegye az eszem. Erős leszek, feldolgozom...Sosem voltál erős..."
Csöngetek. Az apja beenged. Elindulok az emeletre.
Kopogtatok, majd belépek a szobájába. Fogja magát és tehetetlen testként ledől az ágyára. Csuklójáról vidáman csordogál a friss vér. Így találok rá, későn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése