2009. július 28., kedd

Hajnali tánc

Felvirradt egy újabb hajnal
Kócos, rongyos felhő hajjal
Tekintete ködös, szemében könnyek
Háta hajlott, a láthatár görnyedt.
Ablakomon betekint
Szellő karjával szomorún felém int.
Ébredj, ébredj lelkem!
Újabb nap, egy értelmetlen.

Erkélyem néma és üres.
egy szem lakója egy helyes
veres tulipán, karcsú és fakó
S hogy táncra kelni mily jó
Így tesz ő is és forog
Körötte az eső kéjesen locsog
Zavartan bámulom a csodát
És más virágok is odaát.
Az ég sötétje sűrűsödik
S dühösen fel is morajlik
Az erősödő szél karja pedig
Egy ázott verebet az erkélyre hajít.
Tekintete félénk s homályos
Megtört szívvel és szárnnyal csapdos
Utolsó erejével menedéket keres
Magára húz egy tulipán levelet
S a virág is védőn, óvón átöleli...
Ahh ez a kép búcsúzó és túl idilli!

Elfordulok hát, mit kéne lássak?
Hogy hogy gyűlnek rózsaszín varjak?
Vagy hogy a kapunak khakizöld kutyák rontanak?
MI olyan fura ebben?
Egy gondolat?....Tovalibben!
Egy eszme, egy kép?
Köröttem fullasztó a..a két..ség

Fiatalságom mécsese?
Ohh vajon képes lesz-e
Szétoszlatni a homályt,
Melytől lelkem mindig is fájt?
A Bánat igazgyöngye
Szomorún csöppen a földre....

Dehát mit is siratok?
Hogy másnak öröm adatott?
Majd eljön úgyis az idő
Mikor érték lesz mi most nem "menő"
És hiába minden bú s bánat
Nem építhetünk légből várat
Vágyból s ábrándból boldogságot
Nem kaphatunk mindig egy új világot!
De csörög már az ébresztőóra
Felvirradt egy újabb napra
És üres marad a sötét szoba

Ablak az örökkévalóságra


Ránéztem az órámra, a vöröslő számok hajnali ötöt mutattak. Hiába a fáradtság, hogy napok óta nem tudok aludni, nem tudtam visszafeküdni. Rémálmok gyötörtek, újra és újra átéltem azt az estét. Felkeltem az ágyamból és az ablakhoz léptem. Egészen közel hajoltam, lélegzetem párája lecsapódott az üvegen. Már egészen világos volt, de a környéket sűrű köd ülte meg. Kinyitottam az erkélyajtót és kiálltam a balkonra. Az eső is esett, de ez akkor még jól is esett, csak áztam, hűltem és nyugodni próbáltam. Nem ment. Csuromvizesen vissza mentem a szobába. Így nem akartam belefeküdni az ágyba, inkább beültem egy sarokba. Homlokom a jéghideg falnak szorítottam,
szemeimet lehunytam...
Nem tudom mikor kezdődött. Mindkettejüket olyan régről ismertem. Ági és Pepe-jobban mondva Péter, de gyakorlatilag mindenki a becenevén ismerte.
Ági anyja az én anyám munkatársa volt a hivatalban, a család gyakran látogatott meg minket és olyankor Ágit is szokták hozni. Közös ebéd, utána a felnőttek beszélgettek, mi meg játszottunk: ez volt kábé 10 éves korunkig. Utána egy darabig szünetelt a dolog, de nem sokáig. A régi ismeretség megoldotta a nyelvét és rengeteget beszélgettünk, mindenről: azokról a dolgokról is, ami őt vagy engem bántott. Igazi lelki társak lettünk. Szerelem? Jó kérdés. Lehet, hogy felmerült bennem néha a gondolata, de nem összességében mindig úgy tekintettem rá, mint egy nagyon jó barátra és ő is ugyanígy volt. Nem voltak titkaink egymás előtt. Egy végtelen kedves és aranyos lány volt, nyitott volt és jó kedélyű. Nagyon szeretett nevetni, mindenen. Rajtam is többek között. Ugyanakkor nagyon érzékeny is volt, tele volt érzelmekkel, és volt mikor bánatának még nevető lelke sem volt elég ellenpontként. Ilyenkor jöttem én a képbe, többek között. Hogy kihasznált-e? Nem, nem éreztem így, csak olyan volt a személyisége, hogy jobb szerette megosztani másokkal a gondjait. Persze, nem csak akkor jött, ha szomorú volt. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. És ez idő alatt mindenkinél jobban kiismertem.
Pepe? A gimiben lett osztálytársam. Nem tudom egyszerűen odamentem hozzá szünetben, mert egyedül ült. Szóba elegyedtem vele. Rögtön tudtam, hogy egy csendes, zárkózott, de elképesztően értelmes, és tájékozott fiúval van dolgom. Pár alkalommal beszélgettünk, és ezek során fokozatosan megnyílt. Sok mindent megtudtam róla, kiismertem őt is. A nyugodt külső borzalmasan kavargó belsőt rejtett, Pepében állandóak voltak az érzelmi viharok. Sajnos zárkózottsága miatt ezek nem jöttek felszínre, csak elraktározta mélyen, a lelkében. Néha kitört belőle, mint az orkán, és lecsapott: ilyenkor általában lefeküdt valahova és sírni kezdett. Ez egyszer iskolában is előfordult, azután elkezdték gúnyolni. Én maradni próbáltam mellette, az osztálytársaim elég hülyének is néztek érte. Pepe szörnyen depressziós lett. Nem tudom mi váltotta ki belőle, mert nem volt hajlandó beszélni róla. Az nem zavarta, hogy kevés barátja van, ez nyilvánvaló,, mert sosem volt az a fajta, aki ezt igényelte. El sem mosolyodott soha. Állandóan fájdalmas arccal nézte egyre szürkébb világát. Nem tudtam mitévő legyek. Pszichológushoz nem tudtam elvinni az istennek sem, beszélni nem akart csak néha említés szintjén, de ez engem nem zavart annyira. Hogy miért nem? Mert annál beszédesebb volt az , amiket csinált.
Véletlenül bukkantam rá verseire az interneten, már nem is emlékszem, hogy hogyan, de a benyomás, az élmény annál jobban megmaradt. Először azt sem tudtam, hogy igaz-e? Ez tényleg ő lenne? Aztán kicsit utána néztem és bebizonyosodott. A szerencsétlen fiú gyakorlatilag versekbe szedte egész életét, bánatát, örömét, mindent. Veszélyesen sokat gondolkodott a halálról, sőt az öngyilkosság is foglalkoztatta. Rendszeres olvasója lettem, és így meg tudtam érteni. De soha nem említettem neki, hogy tudok a versekről. Néhány hét múlva a depresszió csillapodott, s minden visszatért a régi kerékvágásba: a versek viszont megszaporodtak és sűrűbben jelentek meg újak.
Egy nap sétálgattunk a városban. Január lehetett talán, annyi biztos, hogy hideg volt és még kellett a kabát. Anyámnak kerestünk valami születésnapi ajándékot Éppen egy ajándékboltból léptünk ki, amikor egy ismerős arc húzott el előttünk
- Ági!- kiáltottam hangosan, mert egyből felismertem barátnémat. A szólított úgy nézett körül, mintha egy vödör vizet kapott volna a nyakába. Hátrafordult, és széles mosollyal az arcán odajött hozzánk.
- Sziasztok! Hát, ti?
- Szia, Ági! Hadd mutassam be...-és itt vetettem egy pillantást barátomra, de elég hosszúra sikerültet. Valami megcsillant Pepe szemében, amit nem lehetett elérteni. Nemcsak a szája, hanem az egész arca, vagy inkább az egész teste elmosolyodott. Volt ugyanakkor egy kis ijedtség és zavartság is az arcán, teljesen elvörösödött, és nem a hidegtől.
- Szóval ő itt Pepe!
- Szia!-motyogta Pepe
- Már sokat hallottam rólad!-kacsintott rá és nem törődve a felé nyújtott kézzel két puszit nyomott a fiú arcára. Pepe fekve is elesett volna, úgy meglepődött: szerencsére a falnak támaszkodott, így nem történt baleset. Ági elégedetten szemlélte Pepét és a viselkedését.
- Na? Mit csináltok?-kérdezte vidáman.
- Ááá, csak anyunak veszünk ajándékot, tudod most lesz a születésnapja.
- Igen, igen, majd megyünk is hozzátok ünnepelni...de most sietek bocsi, elkésem angolról. Sziasztok további szép napot! És örülök, hogy megismerhettelek Pepe!
- Én is-nyögte ki az azóta szájzárban szenvedő Pepe. Ági vidáman ellibegett, mi meg elindultunk a másik irányba. Először nem szóltunk semmit, aztán csodák csodája Pepe törte meg először a csendet:
- Aranyos lány, ez az Ági.
- Aha, tökre belezúgtál!-vigyorodtam el. Újra elvörösödött, de legalább nem tagadta le. Mondjuk nem is volt értelme letagadni, mindenki tudott olvasni a jelekből.
Aznap este izgatottan ültem a gép elé. Kíváncsi voltam, lesz-e valami megemlékezés a találkozásról. Éjfélig kellett várni, amíg meg nem jelent az első vers: egy halálról szóló. Két perccel később még egy: ez egy öngyilkos szerelmesről szólt. Egyre rosszabb lett a hangulatom: hogy lehet valaki ennyire negatív? Ezzel tényleg kezdeni kellene valamit. Aztán felkerült a harmadik vers is. Fellélegezhettem. Egyike a legszebb szerelmes verseknek, mit valaha olvastam. Elámultam, nem tudtam betelni vele. Könnyes szemmel tértem nyugovóra. Ennyire még talán semmi sem hatott meg.
Másnap Pepe mintha kicsit jobb kedvű lett volna, mint máskor. Néha mosolygott, többet beszélt. Viszont többször kaptam azon, hogy csak a semmibe réved. Örültem volna ha tudom mire gondol, de egy tippem azért volt...
Pár nap múlva az az ötletem támadt, hogy találkozzunk valahol hármasban: Ági, Pepe és én. Ágit kérdeztem meg előbb, nehogy véletlenül átverjem Pepét. De aggodalmam felesleges volt, Áginak nagyon tetszett az ötlet. Amit furcsállottam az éppen Pepe reakciója volt. Hullámvasút-igen ez a legjobb szó rá. Egyik pillanatban majd kicsattant az örömtől, hogy találkozik, és beszélhet Ágival, a másikban közönyösen próbálta felfogni, a harmadikban meg leüvöltött, hogy miért hoztam ilyen kellemetlen helyzetbe; de már ezt is megszoktam tőle, és tudtam, hogy a lelke mélyéből az első reakció szól. Aztán eljött a nagy nap. A hideg miatt Ágiékhoz mentünk át, na meg azért, mert nem volt otthon senki, aki zavart volna. Pepe először elveszett volt az új környezetben. Félénken tekintgetett körbe, mint egy kiskutya. Ági rögtön látta is az ijedtséget és a legkedvesebb hangját vette elő, úgy invitált fel minket a szobájába. Pepe lopva megnézte a tükörképét az előszobában, csak utána követett minket.
A találkozó nagyon jól sikerült. Pepe eleinte kicsit gátlásos volt, de aztán Ági hathatós segítségének köszönhetően, egészen kinyílt-inkább magához képest, de én már ennek is örültem. Észre sem vettük, és már ránk is esteledett. A kapuig kikísért minket Ági. Ahogy ránk nézett, az ő szemében is megláttam valamit. És nem rám nézett...Hála Istennek
Néhány nappal később Pepe váratlanul elkezdett a verseiről beszélni. Elmondta, hogy nagyon sokat ír, mert ő így és nem beszédben tudja kifejezni, amit érez. Neki egy vers olyan, mint másnak egy jó beszélgetés, mondjuk a pszichológusával. Akkor kezdett el írni, amikor először eluralkodott rajta a depresszió, amikor egyszer sírva fakadt az iskolában. Elmondta azt is, hogy rengeteg versenyt megnyert, meg mindenki csak dicséri a verseit, amit ő nem ért, mert ő csak leül és ír egyet. Nincs ebben semmi nagy, semmi zseniális. Ráadásul még nem is érezte egyik versére sem, hogy olyan jó lenne. Még várta azt a verset, amire azt mondta volna ő maga is, hogy ez jó. Aztán feltett egy váratlan kérdést:
- Áginak tetszenének a verseim?
- Biztosan. Bár még nem olvastam egy versedet sem(nem akartam magam leleplezni), de ha ilyen jók, mint ahogy mondod
- Jaj, nem tudom. Azért...lehet, hogy Áginak más az ízlése.
- Ezt így előre nem kéne eldöntened!-nevettem-Hagyd rá Ágira, nagy lány ő, tudja hogy mit szeret és mit nem-ennyiben maradtunk. Hazamentem és kinyomtattam egy versét Pepének. Gondoltam elviszem Áginak, megmutatom neki. Át is mentem hozzájuk, de csöngetésemre egy darabig nem érkezett reakció. Már épp kezdtem elbizonytalanodni, amikor az anyukája mégis csak kijött. Valószínűleg épp hajat mosott, mert csuromvíz volt a haja.
- Szia! Ágihoz jöttem. Itthon van?
- Igen persze, éppen fönn van. Gondolom a levelét olvassa.
- Levél?-csodálkoztam hangosan. Az anyja csak megvonta a vállát és félreállt, hogy bemehessek. Kopogtam a jól ismert szoba ajtaján. Ági fátyolos hangon invitált be.
- Szia! Képzeld, olyan gyönyörű verseket kaptam valakitől. Egy névtelen levélben küldte el. Először furcsálltam, nem is akartam kinyitni, aztán valami rá vett, hogy mégis....És milyen jól tettem! Egyszerűen nem találok szavakat!
- Azta!-színleltem elképedést és közben hátam mögé rejtettem az én nyomtatott versemet.
- Hát igen-sóhajtott fel szaggatottan-De te...minek köszönhetem látogatásod?-mindig ilyen fontoskodva beszélt, ha valami nagyon erősen hatott rá érzelmileg.
- Semmi különös. Csak gondoltam meglátogatom hőn szeretett barátnémat ezen a zimankós januári délutánon-kivételesen partner voltam a stílusában. Leültem mellé és beszélgetni kezdtünk, mi másról mint a versekről.
Nem akartam keresztülhúzni egyelőre Pepe számításait, de nem is akartam, hogy örökké névtelenségben maradjon. Így hát vártam. Két hónapot. Aztán egyik délután lelepleztem.
Megint találkoztunk így hármasban. Már nem is tudom miről beszéltünk, amikor láttam hogy Pepének nyitva a táskája. Figyeltem egy darabig. Jól elvoltak Ágival, nem figyelt rám senki. Beletúrtam a táskába és kikaptam belőle a verses füzetét. Ebben voltak a jól ismert versek, amik később általában egy az egyben kerültek publikálásra. Reméltem, hogy Ági ráismer a stílusra, vagy akár egy konkrét versre, ezért elrejtettem az ágynemű alá...
- Hát te meg miben mesterkedsz?-nevetett Ági. Felvettem rögtön azt a fapofát, amitől valamiért mindig mindenkinek nevethetnékje támadt: valószínűleg azért, mert lerítt róla, hogy vaj van a fejemen. Szerencsére azonban nem vettek észre semmit, és jó hangulatban mentünk el...
Felriadtam. Semmi különös. A szoba ugyanott maradt, a berendezés is. Az eső kicsit csendesült. Ránéztem az órára. Hét óra. Aludtam volna két órát? Igen. Visszafeküdtem a sarokba, kilencig még volt újabb két óra, csak akkor mernek majd anyáék felkelteni...
Következő nap szombat volt, ezért Ági nyugodtan zaklathatott hét órakor. A telefoncsörgésre ébredtem, nyilván nem akarta anyuékat felkelteni a csöngetéssel. Kikászálódtam az ágyból felvettem valami köpenyt, mert odakint még mindig fagyott esténként. Álmos szemmel ballagtam ki a kapuhoz. Ági nem is szólt semmit, csak felmutatta a füzetet. Egyből kiment az álom a szememből, és kíváncsian néztem rá tovább. Próbáltam valami érzelmet felfedezni. Semmi. Aztán lassan, mint ahogy a vihar után eloszlanak a felhők, ő is lassan elmosolyodott, majd hirtelen átölelt. Alig jutottam szóhoz.
-Te kis hülye! Legalább neked lett volna annyi eszed, hogy elárulod. Nem is értem...Akkor tényleg ő írta mindet?
- Igen, ő. Érdemes kicsit körülnézni neten is. Ott is van rengeteg verse.
- Nem semmi... Annyira gyönyörűek...Először nem tudtam mi nyomja a hátam...-összeszedetlenül beszélt-jaj ezek a versek...aztán megtaláltam, és beleolvastam....ohh Pepe te kis bolond...egyből felismertem a stílust, meg néhány verset. Először nem akartam elhinni. Ott állt a neve és...De képzeld, névre szóló szerelmes verseket is írt nekem.
- Neked nem tűnt fel, hogy teljesen megveszik érted? Te vagy a mindene-vigyorodtam el.
- Hát, de...de ezt azért nem hittem volna. Hááááát....még ilyet!-de már neki is fülig ért a szája. Innen már csak idő kérdése volt, hogy összejönnek-e. Na nem a versek miatt...nem Ági is már nagyon megkedvelte Pepét és már gondolkodott sokat a dolgon, de ez a felismerés adta meg a kezdőlökést. Mert végülis Áginak kellett kezdenie. Az első kettesben eltöltött-kvázi randi- után már megjött Pepe bátorsága is. Eleinte egy kicsit féltem, hogy talán kevésbé illenek össze, mint ahogy azt gondolta mindenki, de nem. Pepe rengeteget változott, előnyére. Sokkal nyitottabb lett, főleg felénk. A versei azonban hál' Istennek nem szűntek meg, csak más lett a téma: Ági.
Annyira jó volt együtt látni őket! Főleg Pepét, ahogy kivirult...
Április 4-én emlékszem még most is, hazaértem a vásárlásból. Áginak akartam ajándékot venni,még három nap volt a születésnapjáig, de nem találtam semmi értelmeset, ezért arra gondoltam, hogy csinálok neki valamit én magam. De üres hassal nem lehet gondolkozni, ezért tévézés közben megettem kései ebédem. Már 4 óra is volt, mikor csörgött a mobilom. Pepe hívott.
- Szevasz, Pepe! Mi újság?-szóltam a telefonba nagy vidáman,de a mosoly az arcomra fagyott. Nem tudtam magamról. Rohanás a buszhoz, megyek a Közkórházba. Mint egy őrült berohantam.
- Nővér tessék mondani, hol találom Letti Ágnest? Most hozták be, gyalogos gázolás...
- Várjon...az intenzíven van, második emelet
A folyosón találtam a családot, és Pepét, éppúgy, ahogy gondoltam. Magukba roskadva ültek, Pepe a földön. Odamentem a szülőkhöz. Halkan elmondták, hogy mi történt.
Pepe csak bámult maga elé. Leültem mellé. Nem szólt egyikünk sem egy szót sem. Aztán Pepe elkezdett sírni. Rég esett meg vele, de most kiszakadt belőle. Patakokban ömlöttek a könnyei.
- Én vagyok a hibás-kezdte el kisvártatva-Én...csak is én. Cserbenhagytam őt.
- Nyugodj meg! Erősnek kell lennünk. ha összeomlasz, akkor nem számíthat rád- a vigasztalás sosem ment-És mi az, hogy te lennél a hibás?!
- Igenis én vagyok. Mentünk az utcában. Át akart menni a zebrán, mondtam hogy maradjunk ezen az oldalon még, de ő csak erősködött. Fogta a kezem és elindult a zebrán, de közben engem nézett...Miért? Miért nézett engem? Miért nem az utat nézte?!... Jött az az autó. Nem látta egyikünk sem. És...és...elütötte Ágit...Ó pici Ágikám, ó kedvesem! És elengedtem a kezét! Érted?! Elengedtem! És hiába fogtam meg újra...nincs tovább...cserbenhagytam...én tettem...-tovább nem tudott beszélni. Nem is faggattam. Kijött az orvos. Arca borús volt. Szomorúan nézett ránk:
- Önök Letti Ágnes hozzátartozói?
- Igen!
- Nos, a lány súlyos koponyakárosodást szenvedett. Megműtöttük, de nem tudni felépül-e valaha. Lehet, sőt sajnos azt kell mondjam, hogy valószínű, hogy élete végéig kómában marad. Most gépek segítségével tartjuk életben...Nem sokára átvisszük egy kórterembe az ötödik emeleten, ott meglátogathatják majd...
Pepe fel sem kelt, onnan hallgatta végig a doktort. A végén rám nézett. Ő tudta előre, ezt olvastam ki a szeméből...
Elővette egy kis kék füzetet, olyat amilyenbe a verseit írta mindig. Ezt most Ágitól kapta, mert az már betelt, amelyikbe Ági is beleleshetett, és ami tulajdonképen elindította kapcsolatukat. A füzet üres volt. Pepe tollat vett elő és írni kezdett. Én kicsit megnyugodtam, reméltem, hogy ezzel rendbe tudja rakni gondolatait és végre tud remélni. Mert ez volt az ő baja, nem látott semmire reményt.
Egy óra múlva felvitték Ágit a kórtermébe. Mi követtük, és leültünk kinn a folyosón, a kórterem előtt. Vártunk. Megérkezett egy nővér, aki azt mondta, hogy be lehet hozzá menni, de csak egyesével, és nem hosszú időre. Pepe még írt mikor Ági apukája bement, elsőként. Én lettem az utolsó előtti. Bementem, a kórterembe. Szörnyű látvány volt, nem szégyellem elsírtam magam. Ágiból mindenféle csövek lógtak ki. Teste tele volt zúzódásokkal, mindenhol kötések fedték meggyötört testét. Mellette gépek sokasága, mindegyik zúgott-kattogott. Borzalmas volt, nem is bírtam sokáig. Mormoltam pár biztató szót a fülébe és kimentem.
Pepe maradt a végére. Éppen befejezte az írást. Lassan felkelt, és bement ő is. 10 perc telt el, és kijött ő is. Arca nyugodt volt, a feszültség eltűnt. Bizakodva rám nézett. Megörültem és viszonoztam pillantását. Pepe leült egy székre és egy darabig maga elé nézett, aztán odaintett maga mellé.
- Gyere már ide! Mondani szeretnék valamit. Itt ez a füzet-valahonnan-elővett egy másik füzetet-ezt kérlek olvasd el. Benned megbízom, de ezeket soha nem akartam senkivel sem megosztani, csak a legjobb barátommal.
- De ezt miért adod ide nekem?
- Mert ma délután betelt, és szeretném, ha te vigyáznál rá, amíg....ki nem adom vagy valami. Vagy amíg híres költő nem leszek, és ezekért a régiségekért milliókat nem adnak-szomorúan mosolygott.
- Arra minden esélyed meg van-mondtam és eltettem a füzetet.
- Köszönöm. Majd lehet, hogy visszaveszem, ha úgy alakul, de addig is olvasgasd kérlek. Te vagy az egyik legkedvesebb rajongóm, és a legfőbb kritikusom. Ő volt a másik.
Három óra múlva rájöttem, hogy álomból riadok. Átnéztem Pepére, aki a kezébe temette az arcát.
- Mi van Pepe? Rosszul vagy?
- Igen, fáj a fejem. Kéne egy kis friss levegő...
- Ott van az ablak a folyosó végén, szerintem nyisd ki, mindannyiunknak jól esne...
Felállt a székről és elsétált a pár lépésre lévő ablakig. Kitárta szélesre. Kint már este volt. Egy csapásra beáramlott az érett tavasz illatkavalkádja. Finom volt és kellemes, a szellő simogató és frissítő. Mindenkit reménnyel töltött meg, én is behunytam a szemem és egy másik helyen találtam magam, egy olyan helyen, ahol nincs fájdalom nincs félelem...egy széles mezőn, ahol ott vagyunk megint Ágival és Pepével, ők boldogok és szerelmesek, és én is boldog vagyok, mert ők azok.
Kinyitottam a szemem, s minden porcikámat átjárta az üde tavasz reményteli hangulata. Mosolyogva átnéztem Pepére. Ő nem mosolygott, csak állt az ablaknál. Mikor észrevett szomorúan megrázta a fejét és kiugrott a nyitott ablakon...
Elolvastam a füzetet. Nem csak versek voltak benne, hanem naplóbejegyzésszerű kis rövid iratok, meg elképzelt történetek vázlatai. Nem tudom mit szeretett volna velük. Volt bennük egy-egy visszatérő alak, mint például egy magányos hős, aki a legbátrabb cselekedeteket hajtja végre, vagy a lány aki ezeket látva rögtön beleszeret. Volt itt más hős is...például az férfi, akinek sárban kell másznia előre, de nem tud felkelni, mert rögtön leütik. Erről is volt néhány vers... Meg arról az emberről is, aki egy erdőben ragadt, mert minden irányt veszélyesnek tartott és nem tudott elindulni...Nem értettem mindent,de annyi lejött, hogy ezek egy része ő akar lenni.
Felébredtem. Újraéltem, megint. Körbenéztem, megint. És a frissen vasalt fekete zakó is ott volt megint. Minden a helyén...csak a világ rendje...az nincs a helyén.
Elővettem azt a füzetet, amibe az utolsó versét írta, ott a kórház folyosóján. Még Ági keze alatt találtam meg a kórteremben, nyilván mikor elbúcsúzott tőle, akkor adta oda neki. Kicsit félve lapoztam bele, még eddig nem néztem meg, hogy mi van benne. Egy vers, egyetlen egy. A címe: "Egy jó vers". Hát mégis sikerült neki. A vers, amit ő is szeretett. Amikor a legmélyebb bánat és kétség ülte meg lelkét, akkor megszólalt benne a hang.
A temetés után is elmentem a kórházba, ahogy mindig szoktam. Leültem az ágya mellé és meséltem neki a napról. Nem tudtam hall-e, érte-e, de nem is érdekelt nagyon, csak szerettem volna magam mellett tudni. Befejeztem aznapra, menni készültem és megszorítottam a kezét.
Visszaszorított. Hangosan felkiáltottam, és próbáltam szóval tartani. Közben egy nővér érkezett, aki hallotta kiáltást:
- Mi történt, jól vagy?
- Felébredt! Felébredt, éreztem a szorítását a kezemen!-mint az őrült rohantam ki a kórházból...
Egy hét múlva már úgy ahogy talpra állt, és segítséggel járni is tudott. Az orvos azt mondta, egy csoda történt, én annyit mondtam csak az élni akarás. Elbotorkáltunk az ablakig. Kérdőn rám nézett. Már elmondtam neki, hogy mi történt Pepével. Bólintottam:"Igen, itt történt" Egy pillanatra elgondolkodni látszott. Erősebben fogtam a karját. Rám emelte szemét:
-Nem, én nem-mondta. Majdnem elsírtam magam, legalább őt nem veszítem el. Szorosan átöleltem...

A falióra

Hazaért, megint ugyanúgy. Ismerős utakon, kerítések tövében. A ház is ismerős volt, ahol lakótársaival-történetesen a szüleivel-együtt lakott. Belépett az ajtón. Nem volt otthon senki más, csak ő. Ledobta táskáját az előszobában, és a konyha felé vette az irányt. Farkas éhes volt, egész nap nem evett semmit. Kinyitotta hűtőt, de nem talált benne ehetőt. Körülnézett. Az étkezőasztalon meglátta a gyümölcsös tálat, ami tele volt mindenféle, tipikus tavaszi finomsággal: szőlő, körte, alma és egy szép sárga és savanyú citrom. Leült az asztalhoz, kivette a körtét. Nézegette, forgatta. Zöld volt és éretlen.
"Nem, ez nem lesz jó"-motyogta félhangosan. "Van itt még szőlő-sóhajtotta- De azt meg utálom. A magok olyan keserűek tudnak lenni, ha ráharap az ember...Citrom? Citrom! Az kell nekem! Most úgyis ilyen ízre vágytam"

A falióra monoton kattogása miatt elvesztette az időérzékét. Unottan ült és majszolta a citromot, percekig, talán órákig...

- Fura, mintha lenne itthon valaki-szólalt meg hirtelen-Mindegy.

Tikk-takk. Tikk-takk.

- Milyen óráim is voltak ma? Aszongya, hogy...Matek...Tényleg matek! Megint a geometria! Kör és egyenes metszéspontja. Persze, ezt sem fogom soha megérteni,mondjuk ahogy magyaráz az Kissné, nem is csoda. Mindegy, azért belenézek a füzetbe, hátha most jön az isteni szikra.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Elővette a füzetét, lassan lapozgatott benne

- Pam-pam-pam-pam. Meg is van. 37. óra geometria...Azanyád!-kiáltott fel hangosan. A citrom leve ráfröccsent a füzetre, nagy foltot hagyva a körön és az egyenesen. Megpróbálta letörölni, de csak még jobban elmaszatolta az ábrát.

- Na, de jó. Ezt az életbe nem szerkesztem meg, az tuti.-kitépte használhatatlan lapot, de a következő is átázott. És az azutáni is...

Tikk-takk. Tikk-takk.

A konyha megtelt összegyűrt és szétdobált papírlapokkal, de ő csak ült az asztalnál A citrom elfogyott teljesen: sem héj, sem magok nem maradtak utána.

Tikk-takk. Tikk-takk.

- Ez vicces!-kacagott- Olyan mintha lenne valaki az emeleten, és éppen lefelé jönne!

Tikk-takk. Tikk-takk.

- Hihetetlen! Mit rontok el mindig? Ez a rohadt vonalzó, az az oka. Vagy a körző? Nem, nem, a ceruza! Igen, az lesz a hibás!-elhajította messzire a ceruzát, ami szomorúan koppant földön a nappali egy távoli sarkában.-Most már jó lesz. Érzem.. Vagy nem.

Tikk-takk. Tikk-takk.

- És mi van, ha tényleg van fenn valaki az emeleten? Hahó!-kiáltott fel, de nem jött válasz. Csalódottan visszaült az asztalhoz- Kár, na, mindegy. Meg kell csinálom ezt a rohadt feladatot, de nincs kedvem, nincs, nem értem...

Tikk-takk. Tikk-takk. Tikk-takk. Tikk-takk.

- Talán más megközelítés kéne. Egy olyan, amit...amit én is értek. Egy egyszerűbb,kevésbé...zsúfolt. Kéne egy kis friss levegő. Ki innen, a kertbe!

Tikk-takk. Tikk-takk.

Kiment a kertbe, leült a virágzó cseresznyefa alá. Már csak pár hét volt a termés beéréséig, Közeledett szüret ideje. A rózsaszínű ágak között két kismadár dalolt gyönyörűen. De ő mást hallott

Tikk-takk. Tikk-takk.

- Talán, ha lenne egy..., de nem lesz. Sohasem lesz.

Tikk-takk. Bimm-bamm...

Aznap este a szülők ugyanakkor értek haza. Ez nem volt túl ritka eset. Az apa ritka vendég volt a konyhában, most is meglepődött mikor betévedt:

- Szívem, hova tűnt a nagyi faliórája?

- Jaj, drágám tudod jól, hogy elvittem szerelőhöz. Össze-vissza kattogott.

Tanya a város szívén

Az újságíró lenézett a feneketlen kút mélyére. Nem látott semmit, csak néha a vizet halványan csillogni, de az is hamar eltűnt, mintha nem is lett volna. Jéghideg levegő áradt belőle, penész és doh szagát hozva magával. Az újságíró fintorogva fordult el és újra körbe nézett a sivár tanyán.
"Mi a francért kellett idejönnöm?" Továbbment. Szeme kutatott valami érdekesség után. Persze, maga a tanya is elég furcsa volt, itt a város kellős közepén. A szakadt épület együttes málló falaival, leszakadt tetőjével nem volt éppen a városkép előnyére. Az önkormányzat tehetetlen volt az ügyben: a tulajdonos, egy bogaras öregúr, még élt és-bár nem ott lakott- ragaszkodott a tanya maradásához mondván, hogy családi örökség.

Az udvaron teljes volt a káosz. Mindenféle holmik szétszórva, egymás hegyén hátán, rendszertelenül. Itt egy bicikli, ott egy talicska. Halmokban állt a szemét és az építőanyagok: téglák, deszkák, cserepek. A kert gondozatlan volt, a fű helyenként derékig ért. A főépület előtt egy virágágyás húzódott. Tavasszal biztos tele volt szebbnél szebb virágokkal, most csak gyom nőtt a megfakult téglasorok közt. Az újságíró fellépett a verandára, innen még egy utolsó pillantást vetett az elburjánzott kertre.

Sosem szerették az itt lakókat, ahogy azok sem a városiakat. Illetve ez inkább egy fajta félelem volt. A rejtélyes család nem járt "szomszédolni", rendezvényekre, alig mutatkoztak, inkább elrejtőztek hatalmas és buja bozótossal körülölelt tanyájukon. Ami igazán érdekes, hogy valójában ők voltak itt előbb, és város "épült" rájuk.

Ennek persze már sok ideje. A család kihalt-kivéve azt a szerencsétlen öreget, de neki sem volt már semmilyen rokona-és ezért a ház is elveszítette régi szépségét, nem látogatta, javította senki. Üres lett, sötét és magányos. Az újságíró is csak a riport miatt nézett rá, de már ő is a pokolba kívánta az egészet. A városi újság küldte ki, hogy hátha lehet valamit kihozni ebből a "misztikus tanyából".

A verandáról több ajtó is nyílt. Az egyiket óvatosan megpróbálta kinyitni. A zsanérok eleinte ellenálltak, végül egy nagyobb lökésnek már engedtek. A levegőmozgás fölkavarta a szobában a több évtizede érintetlenül vastagodó port. Az újságíró hangosan köhögni kezdett. A zaj rémült menekülésre ösztönzött egy kis szürke egeret. A kis állat szélsebesen iramodott be egy kanapé alá.

A kanapé. Még meg volt az eredeti bútorzat, ami a régi idők gazdagságára-és igen, szépségére utalt. Gyönyörűek is lehettek volna a tölgy és fenyő szekrények, komódok, kis és nagy asztalok, de az idő eljárt felettük, mocskosak voltak, kopottak, szétrágta őket az egér, a szú. Az ablakokon alig szűrődött be valami fény. Odabent is dohos és penészes volt a levegő. A sarkokat már rég teleszőtték a szorgos pókok; mások nem is dolgoztak a helyen.
Aztán hirtelen minden néma lett. A város zajai is eltűntek, nem hallatszott be semmi. Az újságíró is ösztönösen lehalkított, levegőt is csak az orrán mert venni."Ez nagyon fura. Mintha lenne a helynek valami szelleme. Erről lehetne akár írni is..."

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ez visszarángatta a valóságba. Újra hallotta a város zajait. És újra utálta ezt a helyet. Komótosan felvette a telefont:

-Szevasz! Te, figyelj! Itt semmi nincs. Egy rakás...

-Nem gond, hallod! Nem kell a cikk, nem érdekelne senkit az a kis pusztulat hely. Viszont elmehetnél a körforgalom építéséhez, ha már ott vagy a közelben. Mikor készül el...satöbbi, a szokásos.

-OK, ez már jobban hangzik. Megyek is. Na cső!

Letette és visszaindult a kocsijához, hogy itt hagyja végre ezt a hülye tanyát.

-Az Isten verjen meg! - káromkodott hangosan, mikor megpróbált átvergődni a telket körülölelő bozótoson. Főleg a vadrózsa tépázta meg. Nagy nehezen sikerült átjutnia, dühösen a kocsijához vonult, becsapta az ajtót és nagy port kavarva elviharzott, újra magára hagyva a tanyát.

Két héttel később egy madárraj kezdte látogatni a tanyát. Kedves kis házi verebek voltak. Leszálltak mindenhova és megpróbálták kicsit vidámabbá tenni a helyet, de a sötétséget nem lehetett kiűzni a bokrok alól, a kis sarkokból, a nagy fák lombja alól. A hely nem volt pedig ideális. Bár a vadrózsák elég jó búvóhelyet nyújtottak, de élelem nem volt túl sok. Sőt, mintha a ház sem akarta volna a látogatókat, nem sokkal később egy magányos sólyomnak is otthont adott, akinek legfőbb elfoglaltsága volt a verebeket elkapni. Így a kis madárkák is elszoktak.

Ennyi. Más nem történt a tanyával. Illetve egy érdekesebb mégis volt. Az öreg egyik nap mégis visszatért az ősi családi birtokra. Nem bírt az emlékeivel. Körbejárta a tanyát. Meg-meg állt, nézelődött. Elért a kúthoz, és ő is beletekintett. Látott-e valamit, vagy nem, nem lehet tudni, de nem sokkal később leült mellé, hátát a kávának vetette és hangosan felsírt. Sűrűn hullottak könnyei, percekig. Észre sem vette a kis verebet, aki egyre közelebb és közelebb jött. Már a kezénél volt, amikor végre felnézett:

-Hát te? Mit akarsz itt pajtás? Enni adjak? Nincs nálam semmi...

-Gondozd a kertet!-mondta a veréb.

-Úristen! Te beszélsz? Megőrültem? Mondd, hogy álmodom!

-Gondozd a kertet! Mi értelme van ennek a különleges kis világnak itt a város közepén, ha csak burjánzik? Használd okosan! Gondozd!

-Hagyj békén, te kis ördögi teremtény, hess-hess!

Felpattant s üvöltve elkezdte kergetni a verebet. Percek óta ment a hajsza, mikor egy nő tévedt arra. Az üvöltözés felkeltette az érdeklődését és belesett a bozótos ágai között. Elborzadt a látványtól és azonnal hívta rendőrséget és a mentőket.

-Az én kertem...Az én kertem....Gondozzam?!....Ne szólj bele ostoba veréb-még a kényszerzubbonyban is ezt hajtogatta az öregember. Addigra kiért már a tévé, a városi újság. A városvezetés is tiszteletét tette, élükön a polgármester úrral, aki egy nagy beszéd tartását tervezte. Az idős mentőorvos becsapta a rohamkocsi ajtaját. A rendőrség oszlatni próbálta tömeget, ugyanis a fél város idecsődült a nagy eseményre.

-Végre! Azt hittem már sosem lesz vége!Hagyják őket, beszélni akarok hozzájuk!-A rendőrök abbahagyták az intézkedést. A polgármester a tömeghez fordult- Polgártársak! A város egy új fejezete kezdődik. Mit fejezet! Egy új könyv!
Hamarosan ledózeroljuk ezt a romos tanyát, és hozzá kezdünk a várva-várt Heim Pláza építéséhez. Tudjuk jól, mindannyian, hogy ez a város javát szolgálja- itt megállt egy pillanatra. Körülnézett az embereken. Izgatott moraj futott végig a hullámzó tömegen. -Segítségével akár kistérségi központtá is válhatunk. Csak hinnünk kell magunkban!- az összegyűltek hangosan éljenezték a nagyra törő terveket. Az arcok kipirultak, minden száj mosolyra állt. Végre tesznek egy lépést előre, a jövő felé.

A mentőautó nagy port kavarva elviharzott...

Sosem voltál erős-az első novellám

Eldől. Hogy miért? Engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Mi sem egyszerűbb ennél. m*g=nehézségi erő, ami lehúzza, kész. Körülnézek a szobában. Nagy a rendetlenség. Ott van egy törött keretű fénykép a padlón. Hogy hogyan tört el? Hát így...

Édes álom---volt, de megszakadt és most itt van újra a rideg valóság. Olyan jó álmodni, nem gondolni semmivel, csak szállni- vagy amit a szív megkíván. Felvirradt egy újabb értelmetlen nap. Bezzeg az álomnak volt értelme; újra ott járt a mezőn, ahol két éve először...Rég volt, s talán igaz sem volt. Tényleg, ha az is csak egy ábránd volt? Kiéhezett lelkének egy újabb játéka? Nem, az nem lehet-bár, most már semmi sem biztos, csak a céltalanság.

„Ugyan már! Ezt nem lehet tartani: tény, hogy most nehéz, és a fájdalom nem múló, de élni kell tovább. Majd a többiek segítenek feldolgozni.” Vidáman felállt, arcán állati mosollyal. Kezét a polcra helyezte, és elkezdte lesodorni a tárgyakat. Mindent. Ekkor zuhant le a kép is. A szoba egyre instabilabb lesz. Tétován keres valami támaszt, végül le kell ülnie az ágyra. Körbenéz és észreveszi a fotót. Szeretet, boldogság és melegség árad belőle. Leveszi a tekintetét az emlékekről és visszamerül sötétedő gondolataiba

Két hete nem találja a helyét. Mindenkit elküld a fenébe, hagyják őt békén. Pedig az emberek segítenének, látszik rajtuk a megértés, de ezt ők sem tűrhetik sokáig, előbb utóbb megunják ezt az állapotot. Én is kezdem már unni. Egyre inkább magába fordul nem beszél senkivel, aki hozzászól azt leüvölti. Úgy gondoltam elmegyek hozzá, beszélek vele, hogy mit akar? Ez nem maradhat így: én tudom, hogy nehéz, de mégis...érdemes erről beszélni. Másként nem fogja feldolgozni.

Elmosolyodik. "Mi a cél? Hova tartok? Miért?"-gondolkozik, de feleslegesen. Nincs cél, nincs hova. Azóta, hogy...hogy...szóval, ami két hete volt, nincs tovább. Hiába próbál küzdeni ellene, egyre mélyebbre süllyed. Nem fogad el segítséget, pedig szeretne. Vajon mi lesz?

Emlékek rohanják meg. A park, ahol találkoztak először, nyár volt, a legszebb. Csak egymást nézik. Nincs más rajtuk kívül. „Vajon miért, mit szeretett bennem ez a szerencsétlen lány?” Hirtelen az ég elsötétül. Elered az eső. Felnéz az égre, majd vissza a lányra. A mosoly eltűnt. Ahogy a lány is. Egyedül az esőben..."Ez hülyeség, ezek csak őrült lázálmok! " Megrázza a fejét, jön a következő emlék...

Sötét az éjszaka, a lány áthívta valamiért, akkor még nem tudta miért. A kertben találkoztak, a lány zokogott. Az anyja kórházba került, és szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhat, aki megnyugvást, biztonságot adhat: "Hát szegénykém, rossz helyen kereste!"

Az utolsó emlék..."De miért?....Ezt ne! Ezt nem akarom újra!" Az autó...a zebra...egy sikoly...."Ne...nem akarom..." Erőtlenül tiltakozik, eluralkodik rajta a kétségbeesés. Elsírja magát és lerogy az ágyára. A plüssmaci, amit tőle kapott, csak üresen mosolyog az egészen, talán kineveti. A lány is kineveti?

Nagyjából egy óra kell, hogy kicsit lenyugodjon, én körülbelül ekkor indultam el hozzájuk.

Sírástól vörös szemeit a képre emeli: azon már csak egyedül van, a lány eltűnt. Persze ez lehetetlen, csak egy újabb képzelgés, elvette az eszét a gyász...vagy valójában most van eszénél és Ő sosem létezett? Végtére is, mindegy. Nincs többé. Elmosolyodik." Össze kell szednem magam! Elég lesz a szenvedésből! Megtartom a szép emlékeket! A Sors új utat jelölt ki , amit végigjárok!...Más közhely nem jut az eszedbe?...De ezzel nem tehetem tönkre a saját életemet! A gyásznak is vége kell, hogy szakadjon egyszer, és még előttem az élet!...Hogy tudsz ilyen könnyelműen beszélni? Ez egy katasztrófa...Az, de nem hagyhatom abba az életem élését, Petőfi se hagyta abba....De Petőfi erős jellem volt!...Én is az leszek, nem hagyom, hogy a gyász elvegye az eszem. Erős leszek, feldolgozom...Sosem voltál erős..."

Csöngetek. Az apja beenged. Elindulok az emeletre.

Kopogtatok, majd belépek a szobájába. Fogja magát és tehetetlen testként ledől az ágyára. Csuklójáról vidáman csordogál a friss vér. Így találok rá, későn.


Nyitás

A nevem K.Dávid, mint az a blog nevéből kitalálható :)
Azért indítottam, mert kíváncsi vagyok mások véleményére az írásaimmal kapcsolatban. Hátha lesz egy két komment, esetleg építő kritika. Jó szórakozást, jó olvasást!