Ránéztem az órámra, a vöröslő számok hajnali ötöt mutattak. Hiába a fáradtság, hogy napok óta nem tudok aludni, nem tudtam visszafeküdni. Rémálmok gyötörtek, újra és újra átéltem azt az estét. Felkeltem az ágyamból és az ablakhoz léptem. Egészen közel hajoltam, lélegzetem párája lecsapódott az üvegen. Már egészen világos volt, de a környéket sűrű köd ülte meg. Kinyitottam az erkélyajtót és kiálltam a balkonra. Az eső is esett, de ez akkor még jól is esett, csak áztam, hűltem és nyugodni próbáltam. Nem ment. Csuromvizesen vissza mentem a szobába. Így nem akartam belefeküdni az ágyba, inkább beültem egy sarokba. Homlokom a jéghideg falnak szorítottam,
szemeimet lehunytam...
Nem tudom mikor kezdődött. Mindkettejüket olyan régről ismertem. Ági és Pepe-jobban mondva Péter, de gyakorlatilag mindenki a becenevén ismerte.
Ági anyja az én anyám munkatársa volt a hivatalban, a család gyakran látogatott meg minket és olyankor Ágit is szokták hozni. Közös ebéd, utána a felnőttek beszélgettek, mi meg játszottunk: ez volt kábé 10 éves korunkig. Utána egy darabig szünetelt a dolog, de nem sokáig. A régi ismeretség megoldotta a nyelvét és rengeteget beszélgettünk, mindenről: azokról a dolgokról is, ami őt vagy engem bántott. Igazi lelki társak lettünk. Szerelem? Jó kérdés. Lehet, hogy felmerült bennem néha a gondolata, de nem összességében mindig úgy tekintettem rá, mint egy nagyon jó barátra és ő is ugyanígy volt. Nem voltak titkaink egymás előtt. Egy végtelen kedves és aranyos lány volt, nyitott volt és jó kedélyű. Nagyon szeretett nevetni, mindenen. Rajtam is többek között. Ugyanakkor nagyon érzékeny is volt, tele volt érzelmekkel, és volt mikor bánatának még nevető lelke sem volt elég ellenpontként. Ilyenkor jöttem én a képbe, többek között. Hogy kihasznált-e? Nem, nem éreztem így, csak olyan volt a személyisége, hogy jobb szerette megosztani másokkal a gondjait. Persze, nem csak akkor jött, ha szomorú volt. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. És ez idő alatt mindenkinél jobban kiismertem.
Pepe? A gimiben lett osztálytársam. Nem tudom egyszerűen odamentem hozzá szünetben, mert egyedül ült. Szóba elegyedtem vele. Rögtön tudtam, hogy egy csendes, zárkózott, de elképesztően értelmes, és tájékozott fiúval van dolgom. Pár alkalommal beszélgettünk, és ezek során fokozatosan megnyílt. Sok mindent megtudtam róla, kiismertem őt is. A nyugodt külső borzalmasan kavargó belsőt rejtett, Pepében állandóak voltak az érzelmi viharok. Sajnos zárkózottsága miatt ezek nem jöttek felszínre, csak elraktározta mélyen, a lelkében. Néha kitört belőle, mint az orkán, és lecsapott: ilyenkor általában lefeküdt valahova és sírni kezdett. Ez egyszer iskolában is előfordult, azután elkezdték gúnyolni. Én maradni próbáltam mellette, az osztálytársaim elég hülyének is néztek érte. Pepe szörnyen depressziós lett. Nem tudom mi váltotta ki belőle, mert nem volt hajlandó beszélni róla. Az nem zavarta, hogy kevés barátja van, ez nyilvánvaló,, mert sosem volt az a fajta, aki ezt igényelte. El sem mosolyodott soha. Állandóan fájdalmas arccal nézte egyre szürkébb világát. Nem tudtam mitévő legyek. Pszichológushoz nem tudtam elvinni az istennek sem, beszélni nem akart csak néha említés szintjén, de ez engem nem zavart annyira. Hogy miért nem? Mert annál beszédesebb volt az , amiket csinált.
Véletlenül bukkantam rá verseire az interneten, már nem is emlékszem, hogy hogyan, de a benyomás, az élmény annál jobban megmaradt. Először azt sem tudtam, hogy igaz-e? Ez tényleg ő lenne? Aztán kicsit utána néztem és bebizonyosodott. A szerencsétlen fiú gyakorlatilag versekbe szedte egész életét, bánatát, örömét, mindent. Veszélyesen sokat gondolkodott a halálról, sőt az öngyilkosság is foglalkoztatta. Rendszeres olvasója lettem, és így meg tudtam érteni. De soha nem említettem neki, hogy tudok a versekről. Néhány hét múlva a depresszió csillapodott, s minden visszatért a régi kerékvágásba: a versek viszont megszaporodtak és sűrűbben jelentek meg újak.
Egy nap sétálgattunk a városban. Január lehetett talán, annyi biztos, hogy hideg volt és még kellett a kabát. Anyámnak kerestünk valami születésnapi ajándékot Éppen egy ajándékboltból léptünk ki, amikor egy ismerős arc húzott el előttünk
- Ági!- kiáltottam hangosan, mert egyből felismertem barátnémat. A szólított úgy nézett körül, mintha egy vödör vizet kapott volna a nyakába. Hátrafordult, és széles mosollyal az arcán odajött hozzánk.
- Sziasztok! Hát, ti?
- Szia, Ági! Hadd mutassam be...-és itt vetettem egy pillantást barátomra, de elég hosszúra sikerültet. Valami megcsillant Pepe szemében, amit nem lehetett elérteni. Nemcsak a szája, hanem az egész arca, vagy inkább az egész teste elmosolyodott. Volt ugyanakkor egy kis ijedtség és zavartság is az arcán, teljesen elvörösödött, és nem a hidegtől.
- Szóval ő itt Pepe!
- Szia!-motyogta Pepe
- Már sokat hallottam rólad!-kacsintott rá és nem törődve a felé nyújtott kézzel két puszit nyomott a fiú arcára. Pepe fekve is elesett volna, úgy meglepődött: szerencsére a falnak támaszkodott, így nem történt baleset. Ági elégedetten szemlélte Pepét és a viselkedését.
- Na? Mit csináltok?-kérdezte vidáman.
- Ááá, csak anyunak veszünk ajándékot, tudod most lesz a születésnapja.
- Igen, igen, majd megyünk is hozzátok ünnepelni...de most sietek bocsi, elkésem angolról. Sziasztok további szép napot! És örülök, hogy megismerhettelek Pepe!
- Én is-nyögte ki az azóta szájzárban szenvedő Pepe. Ági vidáman ellibegett, mi meg elindultunk a másik irányba. Először nem szóltunk semmit, aztán csodák csodája Pepe törte meg először a csendet:
- Aranyos lány, ez az Ági.
- Aha, tökre belezúgtál!-vigyorodtam el. Újra elvörösödött, de legalább nem tagadta le. Mondjuk nem is volt értelme letagadni, mindenki tudott olvasni a jelekből.
Aznap este izgatottan ültem a gép elé. Kíváncsi voltam, lesz-e valami megemlékezés a találkozásról. Éjfélig kellett várni, amíg meg nem jelent az első vers: egy halálról szóló. Két perccel később még egy: ez egy öngyilkos szerelmesről szólt. Egyre rosszabb lett a hangulatom: hogy lehet valaki ennyire negatív? Ezzel tényleg kezdeni kellene valamit. Aztán felkerült a harmadik vers is. Fellélegezhettem. Egyike a legszebb szerelmes verseknek, mit valaha olvastam. Elámultam, nem tudtam betelni vele. Könnyes szemmel tértem nyugovóra. Ennyire még talán semmi sem hatott meg.
Másnap Pepe mintha kicsit jobb kedvű lett volna, mint máskor. Néha mosolygott, többet beszélt. Viszont többször kaptam azon, hogy csak a semmibe réved. Örültem volna ha tudom mire gondol, de egy tippem azért volt...
Pár nap múlva az az ötletem támadt, hogy találkozzunk valahol hármasban: Ági, Pepe és én. Ágit kérdeztem meg előbb, nehogy véletlenül átverjem Pepét. De aggodalmam felesleges volt, Áginak nagyon tetszett az ötlet. Amit furcsállottam az éppen Pepe reakciója volt. Hullámvasút-igen ez a legjobb szó rá. Egyik pillanatban majd kicsattant az örömtől, hogy találkozik, és beszélhet Ágival, a másikban közönyösen próbálta felfogni, a harmadikban meg leüvöltött, hogy miért hoztam ilyen kellemetlen helyzetbe; de már ezt is megszoktam tőle, és tudtam, hogy a lelke mélyéből az első reakció szól. Aztán eljött a nagy nap. A hideg miatt Ágiékhoz mentünk át, na meg azért, mert nem volt otthon senki, aki zavart volna. Pepe először elveszett volt az új környezetben. Félénken tekintgetett körbe, mint egy kiskutya. Ági rögtön látta is az ijedtséget és a legkedvesebb hangját vette elő, úgy invitált fel minket a szobájába. Pepe lopva megnézte a tükörképét az előszobában, csak utána követett minket.
A találkozó nagyon jól sikerült. Pepe eleinte kicsit gátlásos volt, de aztán Ági hathatós segítségének köszönhetően, egészen kinyílt-inkább magához képest, de én már ennek is örültem. Észre sem vettük, és már ránk is esteledett. A kapuig kikísért minket Ági. Ahogy ránk nézett, az ő szemében is megláttam valamit. És nem rám nézett...Hála Istennek
Néhány nappal később Pepe váratlanul elkezdett a verseiről beszélni. Elmondta, hogy nagyon sokat ír, mert ő így és nem beszédben tudja kifejezni, amit érez. Neki egy vers olyan, mint másnak egy jó beszélgetés, mondjuk a pszichológusával. Akkor kezdett el írni, amikor először eluralkodott rajta a depresszió, amikor egyszer sírva fakadt az iskolában. Elmondta azt is, hogy rengeteg versenyt megnyert, meg mindenki csak dicséri a verseit, amit ő nem ért, mert ő csak leül és ír egyet. Nincs ebben semmi nagy, semmi zseniális. Ráadásul még nem is érezte egyik versére sem, hogy olyan jó lenne. Még várta azt a verset, amire azt mondta volna ő maga is, hogy ez jó. Aztán feltett egy váratlan kérdést:
- Áginak tetszenének a verseim?
- Biztosan. Bár még nem olvastam egy versedet sem(nem akartam magam leleplezni), de ha ilyen jók, mint ahogy mondod
- Jaj, nem tudom. Azért...lehet, hogy Áginak más az ízlése.
- Ezt így előre nem kéne eldöntened!-nevettem-Hagyd rá Ágira, nagy lány ő, tudja hogy mit szeret és mit nem-ennyiben maradtunk. Hazamentem és kinyomtattam egy versét Pepének. Gondoltam elviszem Áginak, megmutatom neki. Át is mentem hozzájuk, de csöngetésemre egy darabig nem érkezett reakció. Már épp kezdtem elbizonytalanodni, amikor az anyukája mégis csak kijött. Valószínűleg épp hajat mosott, mert csuromvíz volt a haja.
- Szia! Ágihoz jöttem. Itthon van?
- Igen persze, éppen fönn van. Gondolom a levelét olvassa.
- Levél?-csodálkoztam hangosan. Az anyja csak megvonta a vállát és félreállt, hogy bemehessek. Kopogtam a jól ismert szoba ajtaján. Ági fátyolos hangon invitált be.
- Szia! Képzeld, olyan gyönyörű verseket kaptam valakitől. Egy névtelen levélben küldte el. Először furcsálltam, nem is akartam kinyitni, aztán valami rá vett, hogy mégis....És milyen jól tettem! Egyszerűen nem találok szavakat!
- Azta!-színleltem elképedést és közben hátam mögé rejtettem az én nyomtatott versemet.
- Hát igen-sóhajtott fel szaggatottan-De te...minek köszönhetem látogatásod?-mindig ilyen fontoskodva beszélt, ha valami nagyon erősen hatott rá érzelmileg.
- Semmi különös. Csak gondoltam meglátogatom hőn szeretett barátnémat ezen a zimankós januári délutánon-kivételesen partner voltam a stílusában. Leültem mellé és beszélgetni kezdtünk, mi másról mint a versekről.
Nem akartam keresztülhúzni egyelőre Pepe számításait, de nem is akartam, hogy örökké névtelenségben maradjon. Így hát vártam. Két hónapot. Aztán egyik délután lelepleztem.
Megint találkoztunk így hármasban. Már nem is tudom miről beszéltünk, amikor láttam hogy Pepének nyitva a táskája. Figyeltem egy darabig. Jól elvoltak Ágival, nem figyelt rám senki. Beletúrtam a táskába és kikaptam belőle a verses füzetét. Ebben voltak a jól ismert versek, amik később általában egy az egyben kerültek publikálásra. Reméltem, hogy Ági ráismer a stílusra, vagy akár egy konkrét versre, ezért elrejtettem az ágynemű alá...
- Hát te meg miben mesterkedsz?-nevetett Ági. Felvettem rögtön azt a fapofát, amitől valamiért mindig mindenkinek nevethetnékje támadt: valószínűleg azért, mert lerítt róla, hogy vaj van a fejemen. Szerencsére azonban nem vettek észre semmit, és jó hangulatban mentünk el...
Felriadtam. Semmi különös. A szoba ugyanott maradt, a berendezés is. Az eső kicsit csendesült. Ránéztem az órára. Hét óra. Aludtam volna két órát? Igen. Visszafeküdtem a sarokba, kilencig még volt újabb két óra, csak akkor mernek majd anyáék felkelteni...
Következő nap szombat volt, ezért Ági nyugodtan zaklathatott hét órakor. A telefoncsörgésre ébredtem, nyilván nem akarta anyuékat felkelteni a csöngetéssel. Kikászálódtam az ágyból felvettem valami köpenyt, mert odakint még mindig fagyott esténként. Álmos szemmel ballagtam ki a kapuhoz. Ági nem is szólt semmit, csak felmutatta a füzetet. Egyből kiment az álom a szememből, és kíváncsian néztem rá tovább. Próbáltam valami érzelmet felfedezni. Semmi. Aztán lassan, mint ahogy a vihar után eloszlanak a felhők, ő is lassan elmosolyodott, majd hirtelen átölelt. Alig jutottam szóhoz.
-Te kis hülye! Legalább neked lett volna annyi eszed, hogy elárulod. Nem is értem...Akkor tényleg ő írta mindet?
- Igen, ő. Érdemes kicsit körülnézni neten is. Ott is van rengeteg verse.
- Nem semmi... Annyira gyönyörűek...Először nem tudtam mi nyomja a hátam...-összeszedetlenül beszélt-jaj ezek a versek...aztán megtaláltam, és beleolvastam....ohh Pepe te kis bolond...egyből felismertem a stílust, meg néhány verset. Először nem akartam elhinni. Ott állt a neve és...De képzeld, névre szóló szerelmes verseket is írt nekem.
- Neked nem tűnt fel, hogy teljesen megveszik érted? Te vagy a mindene-vigyorodtam el.
- Hát, de...de ezt azért nem hittem volna. Hááááát....még ilyet!-de már neki is fülig ért a szája. Innen már csak idő kérdése volt, hogy összejönnek-e. Na nem a versek miatt...nem Ági is már nagyon megkedvelte Pepét és már gondolkodott sokat a dolgon, de ez a felismerés adta meg a kezdőlökést. Mert végülis Áginak kellett kezdenie. Az első kettesben eltöltött-kvázi randi- után már megjött Pepe bátorsága is. Eleinte egy kicsit féltem, hogy talán kevésbé illenek össze, mint ahogy azt gondolta mindenki, de nem. Pepe rengeteget változott, előnyére. Sokkal nyitottabb lett, főleg felénk. A versei azonban hál' Istennek nem szűntek meg, csak más lett a téma: Ági.
Annyira jó volt együtt látni őket! Főleg Pepét, ahogy kivirult...
Április 4-én emlékszem még most is, hazaértem a vásárlásból. Áginak akartam ajándékot venni,még három nap volt a születésnapjáig, de nem találtam semmi értelmeset, ezért arra gondoltam, hogy csinálok neki valamit én magam. De üres hassal nem lehet gondolkozni, ezért tévézés közben megettem kései ebédem. Már 4 óra is volt, mikor csörgött a mobilom. Pepe hívott.
- Szevasz, Pepe! Mi újság?-szóltam a telefonba nagy vidáman,de a mosoly az arcomra fagyott. Nem tudtam magamról. Rohanás a buszhoz, megyek a Közkórházba. Mint egy őrült berohantam.
- Nővér tessék mondani, hol találom Letti Ágnest? Most hozták be, gyalogos gázolás...
- Várjon...az intenzíven van, második emelet
A folyosón találtam a családot, és Pepét, éppúgy, ahogy gondoltam. Magukba roskadva ültek, Pepe a földön. Odamentem a szülőkhöz. Halkan elmondták, hogy mi történt.
Pepe csak bámult maga elé. Leültem mellé. Nem szólt egyikünk sem egy szót sem. Aztán Pepe elkezdett sírni. Rég esett meg vele, de most kiszakadt belőle. Patakokban ömlöttek a könnyei.
- Én vagyok a hibás-kezdte el kisvártatva-Én...csak is én. Cserbenhagytam őt.
- Nyugodj meg! Erősnek kell lennünk. ha összeomlasz, akkor nem számíthat rád- a vigasztalás sosem ment-És mi az, hogy te lennél a hibás?!
- Igenis én vagyok. Mentünk az utcában. Át akart menni a zebrán, mondtam hogy maradjunk ezen az oldalon még, de ő csak erősködött. Fogta a kezem és elindult a zebrán, de közben engem nézett...Miért? Miért nézett engem? Miért nem az utat nézte?!... Jött az az autó. Nem látta egyikünk sem. És...és...elütötte Ágit...Ó pici Ágikám, ó kedvesem! És elengedtem a kezét! Érted?! Elengedtem! És hiába fogtam meg újra...nincs tovább...cserbenhagytam...én tettem...-tovább nem tudott beszélni. Nem is faggattam. Kijött az orvos. Arca borús volt. Szomorúan nézett ránk:
- Önök Letti Ágnes hozzátartozói?
- Igen!
- Nos, a lány súlyos koponyakárosodást szenvedett. Megműtöttük, de nem tudni felépül-e valaha. Lehet, sőt sajnos azt kell mondjam, hogy valószínű, hogy élete végéig kómában marad. Most gépek segítségével tartjuk életben...Nem sokára átvisszük egy kórterembe az ötödik emeleten, ott meglátogathatják majd...
Pepe fel sem kelt, onnan hallgatta végig a doktort. A végén rám nézett. Ő tudta előre, ezt olvastam ki a szeméből...
Elővette egy kis kék füzetet, olyat amilyenbe a verseit írta mindig. Ezt most Ágitól kapta, mert az már betelt, amelyikbe Ági is beleleshetett, és ami tulajdonképen elindította kapcsolatukat. A füzet üres volt. Pepe tollat vett elő és írni kezdett. Én kicsit megnyugodtam, reméltem, hogy ezzel rendbe tudja rakni gondolatait és végre tud remélni. Mert ez volt az ő baja, nem látott semmire reményt.
Egy óra múlva felvitték Ágit a kórtermébe. Mi követtük, és leültünk kinn a folyosón, a kórterem előtt. Vártunk. Megérkezett egy nővér, aki azt mondta, hogy be lehet hozzá menni, de csak egyesével, és nem hosszú időre. Pepe még írt mikor Ági apukája bement, elsőként. Én lettem az utolsó előtti. Bementem, a kórterembe. Szörnyű látvány volt, nem szégyellem elsírtam magam. Ágiból mindenféle csövek lógtak ki. Teste tele volt zúzódásokkal, mindenhol kötések fedték meggyötört testét. Mellette gépek sokasága, mindegyik zúgott-kattogott. Borzalmas volt, nem is bírtam sokáig. Mormoltam pár biztató szót a fülébe és kimentem.
Pepe maradt a végére. Éppen befejezte az írást. Lassan felkelt, és bement ő is. 10 perc telt el, és kijött ő is. Arca nyugodt volt, a feszültség eltűnt. Bizakodva rám nézett. Megörültem és viszonoztam pillantását. Pepe leült egy székre és egy darabig maga elé nézett, aztán odaintett maga mellé.
- Gyere már ide! Mondani szeretnék valamit. Itt ez a füzet-valahonnan-elővett egy másik füzetet-ezt kérlek olvasd el. Benned megbízom, de ezeket soha nem akartam senkivel sem megosztani, csak a legjobb barátommal.
- De ezt miért adod ide nekem?
- Mert ma délután betelt, és szeretném, ha te vigyáznál rá, amíg....ki nem adom vagy valami. Vagy amíg híres költő nem leszek, és ezekért a régiségekért milliókat nem adnak-szomorúan mosolygott.
- Arra minden esélyed meg van-mondtam és eltettem a füzetet.
- Köszönöm. Majd lehet, hogy visszaveszem, ha úgy alakul, de addig is olvasgasd kérlek. Te vagy az egyik legkedvesebb rajongóm, és a legfőbb kritikusom. Ő volt a másik.
Három óra múlva rájöttem, hogy álomból riadok. Átnéztem Pepére, aki a kezébe temette az arcát.
- Mi van Pepe? Rosszul vagy?
- Igen, fáj a fejem. Kéne egy kis friss levegő...
- Ott van az ablak a folyosó végén, szerintem nyisd ki, mindannyiunknak jól esne...
Felállt a székről és elsétált a pár lépésre lévő ablakig. Kitárta szélesre. Kint már este volt. Egy csapásra beáramlott az érett tavasz illatkavalkádja. Finom volt és kellemes, a szellő simogató és frissítő. Mindenkit reménnyel töltött meg, én is behunytam a szemem és egy másik helyen találtam magam, egy olyan helyen, ahol nincs fájdalom nincs félelem...egy széles mezőn, ahol ott vagyunk megint Ágival és Pepével, ők boldogok és szerelmesek, és én is boldog vagyok, mert ők azok.
Kinyitottam a szemem, s minden porcikámat átjárta az üde tavasz reményteli hangulata. Mosolyogva átnéztem Pepére. Ő nem mosolygott, csak állt az ablaknál. Mikor észrevett szomorúan megrázta a fejét és kiugrott a nyitott ablakon...
Elolvastam a füzetet. Nem csak versek voltak benne, hanem naplóbejegyzésszerű kis rövid iratok, meg elképzelt történetek vázlatai. Nem tudom mit szeretett volna velük. Volt bennük egy-egy visszatérő alak, mint például egy magányos hős, aki a legbátrabb cselekedeteket hajtja végre, vagy a lány aki ezeket látva rögtön beleszeret. Volt itt más hős is...például az férfi, akinek sárban kell másznia előre, de nem tud felkelni, mert rögtön leütik. Erről is volt néhány vers... Meg arról az emberről is, aki egy erdőben ragadt, mert minden irányt veszélyesnek tartott és nem tudott elindulni...Nem értettem mindent,de annyi lejött, hogy ezek egy része ő akar lenni.
Felébredtem. Újraéltem, megint. Körbenéztem, megint. És a frissen vasalt fekete zakó is ott volt megint. Minden a helyén...csak a világ rendje...az nincs a helyén.
Elővettem azt a füzetet, amibe az utolsó versét írta, ott a kórház folyosóján. Még Ági keze alatt találtam meg a kórteremben, nyilván mikor elbúcsúzott tőle, akkor adta oda neki. Kicsit félve lapoztam bele, még eddig nem néztem meg, hogy mi van benne. Egy vers, egyetlen egy. A címe: "Egy jó vers". Hát mégis sikerült neki. A vers, amit ő is szeretett. Amikor a legmélyebb bánat és kétség ülte meg lelkét, akkor megszólalt benne a hang.
A temetés után is elmentem a kórházba, ahogy mindig szoktam. Leültem az ágya mellé és meséltem neki a napról. Nem tudtam hall-e, érte-e, de nem is érdekelt nagyon, csak szerettem volna magam mellett tudni. Befejeztem aznapra, menni készültem és megszorítottam a kezét.
Visszaszorított. Hangosan felkiáltottam, és próbáltam szóval tartani. Közben egy nővér érkezett, aki hallotta kiáltást:
- Mi történt, jól vagy?
- Felébredt! Felébredt, éreztem a szorítását a kezemen!-mint az őrült rohantam ki a kórházból...
Egy hét múlva már úgy ahogy talpra állt, és segítséggel járni is tudott. Az orvos azt mondta, egy csoda történt, én annyit mondtam csak az élni akarás. Elbotorkáltunk az ablakig. Kérdőn rám nézett. Már elmondtam neki, hogy mi történt Pepével. Bólintottam:"Igen, itt történt" Egy pillanatra elgondolkodni látszott. Erősebben fogtam a karját. Rám emelte szemét:
-Nem, én nem-mondta. Majdnem elsírtam magam, legalább őt nem veszítem el. Szorosan átöleltem...
