Gondolatok egy (ál)szerelmes sírján

Gondolatok egy (ál)szerelmes sírján


Vártam Rád sóhajtó lombok alatt
Vártam s hiába: elszürkült a nap
Bolyongott sok furcsa, fáradt levél
Így talált rám a közelítő Tél

Holmi emberré faragott bánat
Tompultan nyögöm a méla vágyat
Hogy karjaiddal végre átölelsz
S meleg szíveddel felmelegítesz

Őt érzem majdnem mindig mindenben
Benne hiszek csak s a Jóistenben
De ti, kik kiáltásom halljátok
Érzések uralmát ne hagyjátok

Finom szövésű arany selyemről
Puha haja jut eszembe egyből
Tavaszi mező bársonyos lelke
Bujkál orromban s felrémlik lénye
Szél, ha gyenge ágak közt motoszkál
Hallom, édes kacaja miként száll
Repül, mint egy bájos fülemile
Végtelen puszták nyers füleibe
S tovább a magas hegy ormára
Szívem örömest menne utána
De testemnek fogytán az ereje
S nem tudja követni Őt a mennybe
De még a csillagok közt is látom
Kedves szürkében játszó zöld álmom
Csepp fényét is őrizném, és néha
HA magány tör rám elővenném a
Varázst: nem is kívánnék soha mást
Unom a halál után rohanást

Látlak, hallak, érezlek szüntelen
S azt hazudom -jól-: ez szerelem
Nem tudja ezt ember csupán csak Isten
Hogy létezik-e még érzés idebenn
Vagy kővé fagyott a vérző szív
a télben és többé harcot nem vív...
Félholtan bámulom a láthatárt
Remélem megmentőm, a zord Halált

Hirtelen elém lépsz, s bár szótlan vagy
Mosolyod nekem kétséget nem hagy
Itt állsz és Tavasszá varázsolod
A Telet s virul mind a lábnyomod

Többet érsz nekem, mint a napvilág
Ölellek s csókollak örök időn át
De tudom, nem tűrhet e földi hely
Boldog vagyok tehát pusztulnom kell
Kedvesem, itt az inda, akassz fel!

Hozzád

Hozzád

Szavaim hiába is terelem
Aligha tudom mi a szerelem
Andalogni kézen fogva Vele?
Öröklétig ha elbódít szeme
Csillagokat ha égről lehoznék
Akkor vajon szerelmes lennék?

Szólni alig tudok s holtra válok
Nem kapok levegőt ha előtted állok
Új nap kel majd lenyugszik vörösen
De lennél-e angyali örömem?
Vagy így jár e zord világ tovább előre
S én nem jutok szívemmel dűlőre?

Köd ülte roppant hegy tornyosul
Súlyos szikla -a szerelem- rám borul
Míg négykézláb csúsznék föl
A dús zöld szörny meggyötör
"-Nem tudok, nem lehet!"- üvöltöm benn
Rázkódik lelkem egy fagyott testben

Szemtől szemben állunk, kéz a kézben
Szerelmes, fenyegető tűzvészben
Könnyezel s én vigaszt nem adhatok
Mosolyogsz s én remegve meghalok
Aztán Te átléped oszló tetemem

Sajnálsz, de nincs más, kedvesem.

Idill

Idill

Lángolt a szerelmes hajnal
S én köszöntöttem e dallal
Hogy ölelte egymást föld s ég
Oly mohón mint soha még

Leültél mellém a fűbe
Harmatos tavaszi zöldbe
Kibontott mosolygó hajjal
Kalácsot ettünk lágy vajjal...

Délig feküdtem melletted
S nem eresztett szelíd szemed
Nem vettem még akkor észre
Hogy komorult az ég kékje.

Bőg a bánatos boltozat
S a Tavasz rémülten elszalad
Idegen vagyok Neked már
Szívem szívedre hiába vár

Mosolyba törted minden szavam
Így élve nem hagyhatom magam
Már csókod sem ébreszthet föl
E feneketlen mélységből...