Szenteste délelőttjén olyan fél tíz, háromnegyed tíz környékén értem haza. Megvettem a karácsonyfának való fenyőfát. Egy méretes normandiai fenyő volt, alig fért be az ajtón. Legalább három méteres volt, de hát ismerik ezeket a belvárosi, nagy belmagasságú lakásokat. Oda aztán befér bármi. Megköszöntem a segítséget a hordárnak, akivel ketten felcipeltük ezt az óriást. Mondhatom, tényleg az volt. A nappali közepébe állítottuk be. Elégedetten szemlélgettem: most már jöhet a karácsony, én felkészültem! Aztán hirtelen belém hasított a gondolat, hogy mégsem. Nincsenek díszek a fenyőfára, így az sosem lesz karácsonyfa.
„-Most mitévő legyek?”- gondolkodtam hangosan. Díszeket kölcsönkérni karácsonykor, ugyan már. Kinek van fölösleges dísze? Senkinek, na ugye. Leültem a kényelmes, Kádár korból itt maradt vászon fotelembe és gondolataimba merültem. Nem is tudom már, hogy milyen dolgok jutottak eszembe. Valahogy eltelt az idő. A lakás néma volt, az utca és a szomszédok zajai nem szűrődtek be. Csak a falióra kattogását hallottam, de azt egyre hangosabban: tikk-takk, tikk-takk. Valamikor dél körül megéheztem, ezért kivettem a hűtőből a tegnap rendelt zöldborsó főzeléket és fasírtot. Betettem a mikróba megmelegíteni Amíg zúgott a masina, érdeklődve szemléltem a konyha falát. Mindennap így tettem. Mindig azt reméltem, hogy találok valami újat, valami érdekeset. Például az a repedés ott? Nem, nem, azt már a múlt héten is észrevettem. Egy hangos csengetés rángatott vissza a szürke hétköznapokba. Kész az ünnepi ebéd!
Egy tálcára raktam az ételt és bementem a nappaliba. Leültem a TV elé, és míg ettem izgatottan figyeltem egy remek filmet arról, hogy egy kislány mennyire szereti az ő kicsi lovát, és ezzel hogyan hozza össze régebben elvált szüleit. De szép is ez! Néha el is vétettem a kanállal a számat, de tényleg csak néha. Az étel kezdett kihűlni, de én csak néztem a filmet, és csak nem bírtam megenni az összes kaját. Inkább elraktam későbbre, helyette visszamerültem a gondolataimba. Nekem is volt egy házi állatom, egy kutya. Szegény Oddie (igen, szerettem a Garfield képregényeket, és azért lett ez a neve) 9 évig volt mellettem, hűséges társam volt jóban-rosszban. Aztán egy rutin vizsgálat során kiderült, hogy agydaganata van. Azt mondták, hogy még körülbelül fél éve lehet hátra. Nagyon megrémültem és próbáltam minden lehetőséget megragadni, hogy valahogy megmentsem, de mindhiába. 3 hónap múlva fájdalmai lettek, egész nap csak nyüszített szerencsétlen, és láttam, hogy iszonyatosan szenved. A végén nekem kellett meghozni a döntést az elaltatásról. Nem tudtam tovább nézni ezt a haláltusát.
Amúgy egyedül élek, régóta, sőt, igazából mindig is így volt. Amióta kijöttem az egyetemről, egy szállítási cégnél vagyok aktatologató. Nem ez volt álmaim munkája, de a fizetésem minden hónapban megkapom, és jól van ez így. Általában unalmas munka, de van, amikor nem: néha kapok egy-egy nagyobb halom papírt, amit IDŐRE kell megfelelően feldolgozni. Olyankor mindig felmegy az adrenalin szintem, érzem a bizsergést, hogy valami jót, valami hasznosat teszek. És az nagyon-nagyon jó.
Barátok? Lenne rájuk idő, de hát az az igazság, hogy a munkatársaim leginkább levegőnek néznek. Nem nagyon érdeklem őket, de talán így van ez jól. Feleség, barátnő? Próbákat tettem, hogyne tettem volna, hiszen férfi vagyok, vagy mifene, és azért ez egy elég természetes szükséglet - előbb vagy utóbb - mindenki életében. Kolléganőkkel próbálkoztam egy-kettővel, de eléggé negatív visszajelzéseket kaptam, randim nem volt. Jogos a kérdés, hogy miért nem próbáltam akár barátokat, akár párt munkahelyen kívül találni? Erre a válasz egyszerű: számomra a lakás és a munkahely jelentette az életet, azon kívül nem volt és nem is lesz semmi. Ezt tudom jól, ilyen a természetem. Egy szó mint száz, magányosan töltöm az ünnepeket, szokás szerint. Talán így van jól. Mindenesetre bosszant, hogy nincsenek díszek a fámon. Az én karácsonyfámon! Nincs dísz!
Mindeközben lassan besötétedett, de én ebből alig érzékeltem valamit. Villanyt nem gyújtottam, minek. Sötétben is ugyanannyira tud járni az agyam. Kezdtek egyre jobban beszűrődni a szomszédból a zajok. Balra tőlem egy család lakott volt két gyerekük, egy lány és egy fiú. Még kicsik voltak, és a karácsonyban az ajándékokat látták leginkább: Nagy örömkiáltások mellett (ezt hallottam) bontogatták ki az ajándékaikat (ezt csak sejtettem) Jobbra tőlem egy fiatal házaspár lakott. Ők az este egy későbbi részében, olyan 10 óra táján kezdték el egymást szeretni, elég hangosan, de engem ez sem zavart. Csak bámultam a fát és semmit sem értettem. Betettem alá az ajándékomat, amivel megleptem magam, egy új határidőnaplót, bőrkötéssel, amibe be lehetett írni a határidőre elvégzendő munkáimat. A fa maga szép nagy volt. Eszembe jutott, hogy gyújtok egy-két gyertyát, de így sem stimmelt a dolog. Valami borzasztóan hiányzott a karácsonyból és mivel mindent kizártam szisztematikusan, egy dolog maradt: a karácsonyfadísz. Hajnal 2-ig fenn voltam, mikor úgy döntöttem, hogy sétálok egyet lenn a parkban. Hátha a friss levegő ad valami ihletet. Sajnos nem volt fehér a karácsony, semmi hó nem maradt meg, egy merő sár volt minden. Ahogy ott bandukoltam a fák közt, hirtelen megláttam egy hatalmas fenyőfát, éppen a park közepén. Lenyűgöző volt roppant mérete. Mint egy isteni sugallatként hasított belém a felismerés, ezt a fát fel tudom díszíteni! Sőt, a szép karácsonyért egy ilyen hatalmas fát KELL feldíszítenem!
***
Most itt állok újra a fa előtt. Összeszedtem otthon mindent, amire szükségem van a díszítéshez. Talán egy kicsit szentimentális, így díszíteni fát, egy külsőt, de valahogy az otthoni, az nem volt az igazi. Sajnálom is egy kicsit az arra kidobott pénzt, de most már mindegy, mert karácsony végéig lesz egy saját hatalmas fám, itt a parkban. Szépen beteszem az ajándékot a fa alá. Körülnézek. Az utcák és a park is néptelen, mindenki otthon pihen még. Hirtelen egy jéghideg szélroham vágtat keresztül a városon. Összébbhúzom a kabátomat, és felnézek újra az én fámra. „-Gyönyörű vagy -suttogom- magas és karcsú.”
Az otthoni egyre inkább csak egy ványadt kórónak tűnik mellette. Váratlanul, valahonnan nagyon mélyről eszembe jut egy dal. Egy régi dal, egy gyerekdal, a karácsonyról. Ismerik mindannyian, a „Kis karácsony, nagy karácsony”-ról van szó. És önkéntelenül elkezdek énekelni, minden sorát egyre hangosabban és egyre vidámabban. Egy pillanatra abbahagyom:
„-Gyerünk! Kezdjünk neki!”-mondom hangosan és folytatom az éneklést, de most már díszítés közben. Belül pedig valami melegség tölt el, olyan, amilyet még sosem éreztem azelőtt.
És…kész! Befejeztem! Tudom, jól tudom hogy nagyszerű díszt találtam. Aztán elkezd fojtogatni a kötél, egyre jobban szorítja a torkom. A kezemmel még odakapok a hurokhoz, de nem számít. Eldöntöttem, hogy itt maradok. A legjobb dísz. Nem kapok levegőt. Érzem, ahogy guvad ki a szemem, de boldog vagyok. Jó dísze lettem a fának.
Békés, boldog karácsonyt mindenkinek!
