Fázik a hátam. Fagyott minden, az ég, a föld, hidegek ezek a téli éjszakák. Néhány kósza, rongyos felhőfoszlány és a Dunát megülő sűrű köd takarásában ez a hajnal nem tartozik a reményteliek közé. A nap is csak homályosan csillanó fénygömb, nem több.
Hogy miért? Azt nem tudom, igazából nem volt sok értelme egyik lehetőségnek sem. Így sem, úgy sem tudtam volna sokáig folytatni az életem.
Eszembe jut a nyár, amikor még minden szépnek tűnt és üdének, amikor úgy látszott, talán mégis van remény: fény az alagút végén, ha egy elcsépelt szimbólumot akarok használni. Abból is volt bőven az életemben...
Nem tagadom, akkor boldog voltam, talán először az életben. Hogy is kezdődött? Nem nem, persze hogy emlékszem rá. Juli mutatott be neki, igen egy másik lány. Mentünk az utcán éppen, amikor spontán megkérdezte tőlem, hogy tetszik az a lány ott. Ránéztem és rögtön szimpatikus volt, a kedves arca, a mosolygása...úgy az egész lány. Meg sem próbálom leírni, felesleges. aki volt már valaha kicsit is szerelmes az tudja, hogy mire gondolok. A furcsa csak az volt, hogy egy pillanatig tartott az érzés, de ezt nem is érzékeltem akkor még.
-Igen, nagyon aranyos, de miért is kérdezed?
-Szia Betti!-szólt oda a ismeretlen lánynak Juli. Betti elmosolyodott, felismerte Julit.
-Szia Juli! És...
-Az uncsi tesóm, Tibi.
-Szia Tibi!-mondta kicsit álmatagon.
-Szia-nyögtem ki nagy nehezen. A torkom kiszáradt, a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, de már nem törődött velem senki. Örültek egymás viszontlátásának. Már félórája beszéltek, amikor Juli észbe kapott.
-Nekünk mennünk kell, Vásárolnom kell néhány új ruhát.
-De akkor miért Tibi kísér el?-kérdezte meglepetten Betti.
-Mert jófej, és jól ismeri a várost-válaszolt készségesen Juli. Betti elmosolyodott és bólintott.
Elbúcsúztunk Ő továbbment az ellentétes irányba.
-Ugye, hogy aranyos? Összehozzalak vele?
A körülöttünk sétálók riadtan kapták fel a fejüket, amikor hangosan felkacagtam. Nem bírtam abbahagyni csak nevettem és nevettem. Juli már épp kezdett durcás képet vágni mikor végre alábbhagyott a jókedvem.
-Összehozni?-kérdeztem még mindig vigyorogva-Ez most vicc, ugye? Megtudnád csinálni? Kötve hiszem, láttad, egy pillantásra is alig méltatott. Nem voltam neki szimpatikus...
-De csak azért, mert meg sem szólaltál-jelentette ki határozottan. Szomorúan legyintettem
-Tudod mit? Legyen, ahogy Te akarod. Ha neked ez örömet okoz, hogy kipróbálod kerítőnői képességeid, akkor csináld, én csak örülök neki, hogy törődsz velem.
Ennyiben maradtunk. A nap hátralévő részében csak Betti járt a fejemben, este is csak nehezen tudtam elaludni. Hiába éreztem, hogy nincs nála keresni valóm, meg egyébként is, meg tulajdonképpen...Ez nem tudott letörni. Sajnos.
Néhány nappal később, valahogy Julinak sikerült elérni a látszólag lehetetlent. Egy olyan szép és kedves lányt, mint Betti, rávett hogy találkozzon velem. Mikor ezzel felhívott, kiesett a mobil a kezemeből. Nem szokásom beleélni magam a dolgokba, ezért nagyon váratlan volt, ugyanakkor nagyonm örömteli is. Kíváncsi lettem volna, hogy mi mindent hazudott össze, csak ezért. És mi lesz ha ő is csalódik bennem? Kételyek gyötörtek, mint oly sokszor már, de úgy döntöttem, nem adom fel az elején, megpróbálom elővenni a jó oldalam, mert tudtam, hogy van ilyenem is.
Egy hangulatos kis kávézóban találkoztunk, valahol a Belvárosban, már nem akarok rá emlékezni, hogy hol. Már húsz perccel a találkozó előtt ott álldogáltam a környéken, hogy az órámat, hol a ruhámat nézegetve. Nem tetszett, jól emlékszem, hogy mennyit átkoztam magam, hogy abban mentem el, de mindegy volt.
Aztán 2 órakor felbukkant az utca végén, ami mellesleg DNY ÉK tájolású volt, következésképpen nem láttam belőle semmit, csak jött a ragyogásban...Elárnyékoltam a szemem, és így már részleteket is ki tudtam venni. Gyönyörű volt, nem tudok rá szavakat találni, csak annyit tudok, hogy újra fellángolt bennem valami. Odaért hozzám. Szelíden elmosolyodott.
-Szia!-köszönt vidáman.
-Szia-motyogtam félszegen. Hiába ittam meg két felest előtte, hogy kicsit oldottabb legyek. Nem ment az istennek sem...
Azaz, annyira nem volt durva. Egész elviselhető volt. Sőt, én egy kimondottan kellemes délutánt töltöttem el a társaságában. Hogy ő mit érzett, vagy gondolt nem tudom, de látszólag jól érezte magát, sőt megkockáztatom: tényleg jól érezte magát.
A következő néhány hétben még találkoztunk, és nagyon jól alakultak a dolgok. Koncertekre jártunk, moziba, piknikezni egy csomószor találkoztunk. Kimondhatatlanul boldog voltam, úgy éreztem megtaláltam valamit, amit addig soha. De kezdett megfakulni a dolog, és ugyanaz az utánérzés volt bennem, mint a legeslegelső találkozás után. Magam sem értettem, hogy miért, de gyötört a dolog.
Az a csomó találkozás egész pontosan kilenc volt. Ezek változó hangulatúak voltak, de tendenciát nézve egyre laposabbak, viszont én csak kapaszkodtam belé, nem voltam hajlandó elengedni. Aztán a tizediknél fellélegezhetett. Már nem akarok rá emlékezni, hogy mivel bánthattam meg mindenesetre úgy 8 körül értünk a házuk elé. Megengedte, hogy hazakísérjem.
-Hát, remélem jól érezted magad.
-Aha igen, nagyon köszi, hogy elvittél.
-Jaj semmiség. Majd beszélünk.
-Igen persze. Hello.
-Szia és jó éjt
-Kösz
Soha többé nem beszéltünk. A mérleg? Egy összetört szív, egy megbántott lány, egy csalódott unokatestvér és -10000Ft. Igen én anyagias is voltam világéletemben. Nem tartott sokáig a depresszió, túl tettem magam hamar, úgy voltam vele(akkor még) hogy nem voltam az esete, nem tetszhet mindenki mindenkinek. Majd összejön egyszer. Van aki csak 30 évesen vagy még később találja meg az igazit. Miért lennék én kivételesebb ember mindenkiél? Vagy csak irigy lennék, vagy türelmetlen? Mindegy is. Majd..."Most már legalább van egy kis tapasztalatom és önbizalmam"-gondoltam akkor.
Ősz, iskola, barátok, lehetőségek. A nagy négyes. Nem szeretnék végigmenni egyesével mind a 8 lányon akivel próbálkoztam, mert hamar lejár az idő és én még nem tudok magammal számot vetni. De emlékszem minden egyes esetre, olyan tisztán, mintha épp most élném át. Az utolsó lesz majd még fontos, de arról kicsit később, mert...
Igen, a barátok. Tény, hogy nem voltam soha egy nagyon ismerkedős alak. nem volt sok barátom, de velük úgy éreztem sikerült mély kapcsolatot kialakítani. Eljártunk ide-oda gyakran voltunk együtt. Aztán a 9 próbánál történt egy kis gikszer...
Szokásomhoz híven, egyedül gubbasztottam az osztályban nem törődve senkivel és zenét hallgattam. Ez többnyire olyankor fordult elő, ha lelki bánatom volt. Imádtam látványosan szenvedni, hogy miért magam sem tudom. Egyrészt senkiből nem sikerült az áhított szánalmat kiváltani. mondjuk arról sincs lövésem, hogy mire lett volna nekem jó a szánalom...
De szorítkozzunk a tényekre. Zenét hallgattam és körülnéztem. Először Zotya akart odajönni hozzám. Felvontam a szemöldököm.
-Mit szeretnél?-kérdeztem a lehető legbunkóbb stílusomban, amit olyan sokszor gyakoroltam. Zotya egyből meghátrált, nem mert közeledni ismerte ezt a kérdést...
Nyugodtan visszamerültem a gondolataimba. Idegesített Zotya hülyesége, nagyon nem bírtam, hogy mindig a legrosszabbkor tud az emberre törni. Bejött a tanár, el kellett tennem a zenét és mosolyogni arra baromra, akit nagyon utáltam-Kecskés Iván fizika tanárra. Halk pisszegést hallottam a hátam mögül. Szimi akart valamit.
-Mi a f*sz van?-szóltam hátra. Sziminek elkerekedett a szeme. Hiszen olyan jól el szoktunk beszélgetni és nem szoktam ilyen bunkón válaszolni, csak néha, de ez most neki is sok volt, de nem törődött vele. Elégedetten hátradőltem, ezzel sikerül magamról lerázni az embereket. Nagyot sóhajtottam.
Hazaértem, benyomtam egy kis zenét ledőltem az ágyra és gondolkoztam. Jól emlékszem min, azon a napon. Volt bennem egy kis lelkiismeret-furdalás, elsősorban Szimi miatt másodsorban Zotya miatt. Vajon jó ötlet volt ilyen parasztnak lenni? De értsék meg most nincs jókedvem, most nehéz időszakban vagyok és olyan bánatos, hogy...De valószínűleg azért nem értik meg, mert nem vagyok több nekik, mint egy haver, akit csak akkor szeretnek ha jópofa és vicces. Hirtelen megcsörrent a mobilom. Jocó keresett.
-Szevasz! Mi helyzet?
-Cső! Semmi extra. Nincs kedved eljönni koncertre?
-Most? Ááá nem. Tanulnom kell
-Már megint? Az kizárt dolog, már 8 hete nem találkoztunk basszus, pedig két három naponta hívlak, mindig mondod, hogy majd ide, meg majd holnapután, meg....
-B**szalak már meg! MI a f*sz ez a számonkérő hang? Ha nincs nincs!-és lecsaptam. Elégedett voltam magammal megint. "Mit képzel magáról ez a s*ggfej?"
Visszadőltem és édes álomba ringattam magam, ahol...már nem is tudom mi volt. Van egy pár standard álmom, amiket szeretek visszahozni.
Egy héttel később kicsit lenyugodtak a kedélyek, de Zotya nem jött aznap az iskolába. Ő volt a legjobb barátom az iskolában, így hát egyértelmű, hogy leszartam, hogy mi van vele. Aztán délután anyám mondta, hogy hívjam már fel a leckével. A húgom beszélt a vezetékesen, ezért nekem a mobilról kellett beszélnem. Dühösen felmentem a szobámba és tárcsáztam Zotyát.
-Hello, Tibi! Mi a helyzet?
-Cső, anyám mondta, hogy hívjalak fel a leckével. Akkor mi kellene?
Elmondtam neki a leckét, de még volt valami hiányérzetem. Nem jöttem rá mi az, és közben a másodpercek kegyetlenül fogytak...
-Ja, tudom! Mi bajod? Miért nem tudtál bejönni?
-Ja hogy az! Hát képzeld el, ahogy mentem haza...-őszinte leszek, már nem tudom mi baja volt, pedig lehetett kábé 3 hete. De nem figyeltem rá, csak azt néztem, hogy hogyan ketyeg az óra a telefonon, megfosztva engem értékes forintoktól. A pénz nem boldogít, erre magam is rájöttem, de mindig is bosszantott, ha kifolyt az ujjaim között.
-Hát ennyi volt-fejezte be nagysokára a sztorit.
-Ez nagyon durva Zotya. De most le kell tennem, mert nekem is leckét kell írnom. Hello!
-Hello.
Karácsony. A szeretet ünnepe. A határtalan szereteté. És én valami feszítést éreztem benn, amit csak ma tudtam végre megmagyarázni. Sétáltam az iskolában a folyosókon. Néptelenek voltak, minden osztályban díszítés volt-az osztálykarácsonyokat tartottuk. Engem kiküldtek, hogy ne legyek láb alatt. Egy sötét barna hajzuhatag libbent ki az egyik terem ajtaján, gazdájának csilingelő kacagása mellett. Megfordult és rám nézett mogyoróbarna szemeivel és....a francba is! Ilyen kontár megfogalmazást! Látszik, hogy nem vagyok író; ezeket az elcsépelt frázisokat! Semmi kreativitás, csak egy adag utánzási és feltűnési vágy!
Szóval rám nézett, és azt hiszem én is feltűntem neki. Egy darabig néztük egymást,, aztán elmosolyodott, sarkon fordult és elindult a másik irányba. Kínosan sokáig tartott, amíg felocsúdtam a kábulatból, de nagy nehezen utána indultam. Már nem emlékszem mit hordtam össze neki, de eljött velem karácsony előtt pár nappal a Vörösmarty térre a vásárba. Elképesztően jól éreztük magunkat rengeteget nevettünk. Kiderült, milyen sok közös van bennünk, és hogy még közös ismerőseink is vannak, például Szimi is.
Az az igazság, hogy a szilveszteri bulira nem személyesen hívtak meg, csak úgy minden osztálytársat. Ezért ezt én is magamra vettem és elmentem. Nagyon vidáman köszöntünk egymásnak, és én fellélegeztem: végre minden helyre jöhet, rájövök lassan kik a barátaim, talán a szerelem is megtalál( ja és nem mellesleg végre sikerült javítanom abból a rohadt matekból is, aminek nagyon örültem); mi kellene még? Hát persze egy remek szilveszter!
Valahogy Szimi mellé sodródtam, már volt bennem azt hiszem két sör meg valami töményebb is.
-Szia! Hallom megismerkedtél Bogival-elmosolyodott- Nagyon kedves és aranyos lány. Szerintem nagyon összeilletek, csak legyél egy kicsit még kedvesebb, kábé annyira mint mostanában!
- Meg lesz!-szalutáltam neki és kiborítottam a szőnyegre a harmadik pohár sörömet a szőnyegre.
- Ajjaj! Ezt sürgősen pótolni kell!-vigyorogtam és teletöltöttem a poharamat, csak sajnos töményebbel.
0:00 BUÉK
Hangosan üvöltöztünk, egymást ölelgettük. Én már kishíján padlót fogtam a sok piától, de még inni akartam. 2 óra körül leakartak fektetni, mert nagyon részeg voltam. Ez sikerült is valahogy, de nem volt egyszerű, ugyanis elég hangosan üvöltöztem válogatott szitkokat mindenki fejére. De leszartak, mert ezt kellett tenniük.
Ahogy feküdtem az ágyon, mintha égi világosság szállt volna végig az agyamon.
- Nem tudok szeretni!-suttogtam önelégülten. Hát persze minden világos! Ezért van mindig furcsa érzésem. hiába tetszik egy lány, mondják rá, hogy tényleg hozzám való és én is ezt érzem, de nem tudom szeretni. A barátok ugyanez. Ezért vagyok paraszt mindenkivel. Egyszerűen nem. Egy időben próbáltam, azt hiszem. Illetve akartam próbálni barátságos lenni, de nem közeledtem senki felé eléggé. Aláírom nem tudok érzelmeket kimutatni könnyen, de ezek már túlmentek azon a ponton. És a sajnáltatás? A szeretetéhség lenne? Ki tudja már ezt?-ásítottam egy nagyot és elaludtam. Édes álom, szép álom, megszakadt álom...
Korán ébredtem. Még mindenki aludt, szanaszét, ahol éppen ledöntötte a pia és a fáradtság a lábáról. Egymás ölében egymáson satöbbi. Majd szétszakadt a fejem, és már nem bírtam ezt a helyet tovább. Néma búcsút vettem társaimtól, akik velem együtt vettek részt a Nagy Buliban és Haza indultam. Kiléptem a kapun és lassú sétára indultam a néptelen városban. Már hajnalodott, a láthatár egyre fényesebb lett. Bejártam az egész Belvárost, majd a Szabadság híd felé vettem az utamat. Megálltam középen. Zajlott a jég és köd ülte meg a folyót már akkor is. Álltam és hagytam, hogy gondoltaim elsodorjanak. Minden percet egy órának éreztem. És életem minden perce is egy évnek tűnt. De üres éveknek, mint mikor nincs semmi. A saját jellemem foglya vagyok.
Egy utcaseprő káromkodása zökkentett ki.
- Húzz már arrébb te részeges disznó! Miattad is tiszta retek ez a rohadt város!- a lábam elé köpött- Na kezdj már magaddal valamit, ugorj le vagy tudja a f*szom, de útban vagy!-és egy erőteljeset rácsapott a lábamra a lapáttal. Nem értettem mit akar, mi baja, de tudtam, hogy rossz helyen vagyok. Felsepert körülöttem, aztán még mindig morogva továbbment a Gellért tér felé. Visszaálltam a korláthoz. Újév hajnala. Milyen metaforikus. Új remény? Nevetnem kellett.
Sok mindent kezdhettem volna magammal, igaza van. Lehettem volna pilóta, vagy erdész. Vagy író. Vagy neves fizikus(na jó az nem, abból szar vagyok) Lehetek vízihulla is. Utóbbira jutottam, az tűnt a legegyszerűbbnek. A szél utolsó simítása...mintha Bogi ujjait éreztem volna benne, de már késő.
Már itt is vagyok a Petőfinél? Röhej, még van bennem valamennyi élet. Úgy úszom itt le, mint valami nagy germán hős. Azokat is így temették, azt hiszem. Bár azokat meg is gyújtották, de ez most már nem lehetséges, mert tök vizes mindenem. Amúgy a törit szeretem.
