Bevallom őszintén, nem tudtam elsőre. Nem, nem: az érzelmeim akkor és ott még egyáltalán nem kristályosodtak ki, csak jóval később.
Az azért igaz, hogy rögtön feltűntél nekem, amikor először találkoztunk. Jól emlékszem, egy kora őszi, kicsit szomorkás, melankolikus reggel volt. Néhány kósza, sárguló levél már megjelent az utcákon. Így láttalak meg Téged. Valahogy elütöttél a környezettől, nem is igazán tudom mivel. Egyből feltűnt az a bizonyos aranysárga keret. Szépségedben magányt és elveszettséget véltem felfedezni, ugyanakkor volt benned valami hidegség is, ami valahogy még vonzóbbá tett. De jött a villamos, így akkor még csak elraktalak, mint egy emléket a fejemben.
Teltek-múltak a napok, és valahogy elfelejtettelek, elhalványultál. Sokszor találkozom ilyen pillanatnyi szerelemekkel, ez is az volt, legalábbis akkor még azt hittem. Visszatértem régi életemhez. Nappal egyetemre jártam, figyeltem, tanultam. Aztán, mikor szabadidőm engedte, folytattam kedvenc hobbimat: álmodoztam. Nagyon jó elfoglaltság! Az ember olyan helyeken, olyan emberekkel találkozhat, amilyenekkel csak akar! Annyira boldog lehet, amennyire megengedi magának, olyan szerelmei lehetnek, amilyenek még a legszentimentálisabb műben sincsenek. Az álom jó, az álmodozás boldoggá tesz.
Így éldegéltem vidáman, gondok nélkül. Egyik nap éppen tértem haza az egyetemről, amikor újra megláttalak Téged, de ekkor már a házunk előtt voltál. Emlékszem esős, saras november délután volt, Te is tiszta sár voltál, gondolom lefröcskölt egy autó. Mégis, ahogy ott álltál vizesen, valahogy olyan különlegesen csillogó és szépséges voltál. Nem tudom, mit éltem át akkor, de szerintem az volt az a pillanat, amikor végleg beléd szerettem. Nem tudom meddig bámultalak, percekig, órákig, vagy egész örökkévalóságig, mégsem tudtam betelni Veled. Tudtam, hogy néha Te is rám nézel,- ilyenkor jóleső borzongás futott végig rajtam- és láttam a szemed halvány fényén, hogy Te is érzel valamit. Valamiért mégis féltem megszólítani Téged, talán mert nagyon ridegnek és keménynek tűntél, olyannak, aki nem képes senkit sem szeretni. S bár ez többször is végigfutott rajtam, mégis a szívem már döntött ekkor, így hát mennem kellett. Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok...
Később beköltöztél a házamba, az életembe. Szinte a részem lettél, majdnem mindenhova együtt mentünk, de ez így volt természetes, hisz' imádtalak, sőt természetesen most is imádlak! Bármikor meghaltam volna Érted, helyetted. Tudod jól, oly sokszor súgtam Neked ezt szerelmesen.
Volt rá időnk, hogy megismerjelek, mégis, bensőd mindig valahogy titokzatos és rejtélyes maradt. Csak annyit éreztem, de azt mindig, hogy valami belső szépség is kisugárzik, valami halvány ragyogás, át azon a rideg álarcon, amit a mindennapokban viseltél. Emlékszem mennyit ültünk a kandalló mellett a hideg éjszakákon. Te csak feküdtél, én pedig gyönyörködtem gömbölyded alakodban, hogy aztán gyengéden végigsimítsak a tűztől átforrósodott testeden. Néha meg csak ültünk, csendben, nem szólva egy szót sem -minek a szavak?- csak élvezve az együttlét örömét. Nem is tudod, mennyire szeretlek! Nem tudhatod! Ésszel is felfoghatatlan!
Mesebeli idill volt, egy beteljesült álom, minden nap egy újabb csoda. Életem legszebb hónapjai voltak, és ezt mind Neked köszönhetem drágám! Megkaphattam azt, amire az életemben a legjobban vágytam, de most, most mindennek vége.
Tudom, az én hibám volt és ha tehetném helyetted...
Én öltelek meg! Baleset volt, meglöktelek, és...és
Istenem, miért az én kezem által végezted be a sorsom? Én okoztam a halálod drágaságom!
Minden este újra és újra és újra látlak, ahogy némán zuhansz le a negyedik emeletről a betonra. Sajnálom, úgy sajnálom, a küszöb...megbotlottam, lelöktelek...
RECCS RECCS RECCS! Itt visszhangzik most is a fülemben a tompa reccsenés, amikor...
Lerohantam, remélve, hogy van még benned élet, hogy megmenthetlek, de elkéstem, már meghaltál. Ahogy ott feküdtél a betonon, valahogy mégis sugárzott belőled az a benső ragyogás, amit mindig éreztem. Az a nyugalom, az a béke. Egy búcsúcsókot leheltem megtört testedre, és indulni készültem, de a lábam nem vitt. A gyászom mélyebb volt minden más gyásznál. Nem sírtam, nem üvöltöttem, csak meredtem magam elé, és nem értettem. Eközben éreztem, ahogy pusztuló szívem lassan egy fekete lepel takarja el a világ elől. Miért? Nem számít. Hogyan? Felesleges. Ki? Lényegtelen. Csak azt tudtam, hogy hogyan tovább. Sehogy.
Az eszem még valamennyire élt és dolgozott. Rájöttem, hogy nem maradhat itt a tested.
"-Mit tegyek hát Veled?-gondolkodtam- Ássalak el? Nem, nem az egyértelműen rossz. Dobjalak a folyóba, netán a tengerbe? Az sem jó, mert bár a folyó mellől költöztél a városba, de nem szeretted a mély vizeket, mert nem tudtál úszni, kis butus, állandóan elmerültél, még csak nem is kapálóztál. Akkor mi legyen, vigyelek vissza a hegyekbe a rokonaid közé? Jaj nem, semmiképpen, nem akarom velük közölni a rossz hírt. Tudod mit, egyetlenem? Az lesz a legjobb, ha felviszlek a lakásba. Lefektetlek valahol a konyhában, vagy nem is, inkább a nappaliban helyezlek végső nyugalomra, a dohányzóasztalon. Ott jó helyen leszel, mindig előttem. Így örökre velem maradsz és sosem felejtelek el. Igen, ez lesz a legjobb. Remélem azért nem fog keresni senki, bár rajtam kívül nem hiszem, hogy tenné bárki is. A kavicsoknak nincsenek ismerőseik."
