In memoriam....

Vesd szemeid most bölcseszü társunk porhüvelyére
Sírköve dísze a név, abba veté a hitét
Másban nem bízott, ezt írta le bús kötetébe
S bár már nyughelye kész, messze a drámai vég.

Jó utat, fecske!

A nyári hőség gátlástalanul tört be
S rossz kisfiúként rohangált körbe-körbe
Incselkedve szobám hűvös sarkaival
Ki is üldözött a forró ujjaival.

A Múzeum-kertbe menekültem aznap
Remélve, hogy a nyárfa majd enyhet adhat
Van ott egy kedvenc félbeton félfa padom
Hol időmet kósza elmével múlatom.

Odaültem. Nyári emlékekkel telten
Egyedül pihentem a még mélyzöld kertben
Bújkáló mosollyal újra éltem mindent
s a múzeum csak nézett: semmit sem értett.

Ahogy ott ültem, félálomba merülten
Megzörrent a bozót, pont mögöttem
Egy fecske, csuda tudja, hogy került oda
Bájos volt és vidám, bár kissé tétova

Lassan előbújt s rákezdett egy halk dalra
Szívem lágyan simította végig hangja
Valódi varázs szállt meg ott a fák alatt
Kézbe akartam venni a kismadarat!

Tétován s bizonytalanul indultam el
Féltem, hogy tűnő álomként röppen majd fel
S elhagyja emlékeim szürkülő egét...
Melléléptem: és akkor megláttam szemét.

s ahogy belenéztem megállt a pillanat
Tapintható lett minden csepp édes illat
S a villamos zörgő sóhaját elfojtva
Csendben osont a körúton a dolgára.

Láttam a nyár sárga, pajkos sugarait
Kik csak halk kacajjal mertek játszani itt
Olyan szép volt s múlékony e sok tünemény
De ősszel már elbújik e gyermeki fény

Hirtelen lendült tovább a fiatal nyár
S tudom jól csak Ősz után jön vissza már
Kismadaram szeme is oly beszédes volt.
"-Ne tarts vissza egy induló déli vándort!"

"-Nem is akartam, dehogy fognálak vissza!
Pár csepp könnyem az áldott föld majd felissza
De köszönöm, hogy enyém volt e pillanat
Sok szerencsét, drága fecske, jó utat!"